„Beszólsz? Csinálj jobbat!” – Gondolom,
mindenkinek ismerős ez a mondat. Én igen gyakran találkozom ezzel a
mentalitással, és nem csak blogos környezetben. Sokan nem is tudják, hogy ennek
a hozzáállásnak története van, és a XVIII. századtól nem releváns ez a
felfogás.
Egy kritikaírónak, egy kritikusnak nem ez a
feladata. Neki nem kell tudnia létrehoznia azt, amiről ő véleményt formál, de
ehhez még kritikusnak sem kell lennie. Bármilyen közhely is, de mindenkinek
joga van véleményt formálni, azonban sok ember hajlamos elfeledkezni erről, ha
méltatják az alkotását. Az már a véleményformáló szegénységi bizonyítéka, ha
nem olyan formában teszi, (erre kitérek később) de neki is joga van. Ezt mindig
szem előtt kell tartani.
A „kritika” egy görög szó, eredeti jelentése
különbségtevés, döntés, ítélkezés. Mint látjuk, maga a szó is arra utal, hogy
aki kritikát formál, az ítélkezik. Az ókori görögök azt tartották, hogy csak az
képes jó művet létrehozni, és csak az formálhat véleményt, aki azt a dolgot át
is élte. Platón fogalmazta ezt meg Homérosz művei kapcsán. Nem tartotta valami
sokra, mivel Homérosz olyan dolgokról is írt, amiket ő nem élt át. Tehát Platón
szerint arról kell írni, amiről tudunk, és csak akkor ítélhetjük meg más művét,
ha mi is létre tudjuk azt hozni. Egyszóval az ókortól ez a fajta „csinálj
jobbat, akkor szólj be!” - mentalitás uralkodott – sokaknál még most is –,
egészen a XVIII. századig.
Ekkor változás állt be. Lessing kijelentette,
hogy egy kritikusnak nem köteles képesnek lennie megcsinálni azt, amit
kritizál, csupán szubjektív ízlésítélettel kell rendelkeznie, amivel az összes
ember bír. Mindenki formál véleményt, még azokról a dolgokról is, amikhez nem
ért. Én személy szerint egyáltalán nem értek a filmrendezéshez, mégis meg tudom
ítélni, hogy egy film milyen. Ugyanaz: a főzéshez se konyítok, de tudom, hogyha
egy étel rossz. Az ízlés szubjektív, és az a közös az ízlésben, hogy mindenkinek
van, de mindenkinek más.
Ezzel a problémával áll szemben a kritikus. Két
dolgot tehet: ha az adott dolog, amiről kritikát formál, vannak szabályai, arra
hagyatkozhat. De mi a teendő abban az esetben, ha nincsenek szabályok? Mint az
alkotások esetében. A szabályok – íratlan szabályok – persze itt is érvényesek,
de nyilván nincs olyan mű, hogy „Az írás törvénykönyve”, ami alapján minden
egyes könyvet megítélhetünk, és arra hivatkozhatunk. Az írás részben tehetség
kérdése (is, többibe nem megyek bele), épp ezért nincsenek bírói ítélő könyvre
hasonlító, pontokba szedett szabályai. Tehát mi a teendő? Ebben az esetben
tulajdonképpen bármilyen ítéletet hozhatunk. Nincs evidencia, mivel nincs
szabálykönyv. Az ízlésítélet reflexív: önmagára újra és újra rákérdez. Nem
lehet megmondani, mi a jó mű, és erre ne is hivatkozzunk. Minden korban más
számított jónak és rossznak. Gondoljunk csak bele abba, hogy Shakespeare-t a
saját korában nem tartották jó szerzőnek, sőt. Később fedezték őt fel, de erre
sok példát fel lehet hozni.
Milyen egy kritika?
Egy kritikában tetszést, nem tetszést
nyilvánítunk ki, és ezeket érvekkel kell alátámasztani. Maga az alkotás a
forrás, abból kell kiindulni. Bármilyen kritikát lehet írni, ha meg van
indokolva, meg van alapozva. Az nem kritika, ha valaki leírja, hogy „Ez rossz”,
vagy „Ez jó.” Ezzel a szerző nem tud mit kezdeni, ebből nem lehet tanulni,
mivel ez nincs alátámasztva. Kritikaírás közben gondolni kell arra, hogy nem
biztos, hogy más egyet fog érteni velünk, mivel ez egy szubjektív ízlésítélet
(ami mindenkinek más, ahogy fentebb írtam.)
Segíti a szerzőt, ha a kritikus idéz a műből,
hisz akkor a szerző pontosan tudni fogja, mi az, amire ügyelnie kell. Ha
valamit nem találunk jónak, tegyünk javaslatokat, hogyan javíthatna a szerző a
dolgon.
A másik a hangnem. Kerüljük a nyers, durva
hangnemet, hisz jobb esetben a szerző órákat töltött el a szöveg
megalkotásával. A pocskondiázás nem célravezető, főleg, hogyha alá sincs
támasztva. Rosszabb esetben az írástól is elmehet a kedve az alkotónak, holott
lehet, hogy van benne potenciál, de még kezdő/és/vagy nagyon fiatal. Senki ne
ringassa magát abba a tévhitbe, hogy egyből remekművet fog írni. Ez egy hosszú,
éveken át tartó folyamat, és mindig van hova fejlődni. A gyakorlottabb írók is
elindultak valahonnan, és ha elővennék az első alkotásukat, nem biztos, hogy el
lennének ragadtatva tőle. Ettől nem szabad megijedni, mivel ez a fejlődést
mutatja. Az ember, ahogy halad előre és gyakorol, kedvező esetben jobb és jobb
lesz, felfedez olyan dolgokat is a régi alkotásaiban, amiket anno még nem vett
észre. A stagnálás jele, ha valaki nem fedezi fel - bár ez lehet annak a jele
is, hogy nem tart távolságot, nem szünetelteti kicsit a művet, ami tanácsos. Az
ember a saját műveit saját szemszögből nézi, de ha eltávolodik a műtől
valamennyire, más szemszögből fogja látni.
A másik: ha kritikát írunk, ne a szerzőt
támadjuk. Magára az alkotásra fókuszáljunk, ne személyeskedjünk. Higgadtan
írjuk le, bármilyen rossznak is találjuk az alkotást. Megfontoltan, világosan.
De ha csak azért akarunk kritikát írni, hogy lehúzzuk a művet, az már régen
rossz.
Egy jó kritikában a pozitívumokra és
negatívumokra is ki kell térni. Leírni azt, mi tetszett, mi nem, és hogy miért,
mindezt a megfelelő, udvarias hangnemben. Nem árt, ha diplomatikusak vagyunk.
Egy dicsőítő kritika jól tud esni az embernek,
de ezekből nem lehet fejlődni, és a szerző el is szállhat tőle. Ez a közegtől függ, hol publikál. Ha mondjuk
az az álma a szerzőnek, hogy kiadják, és csak olyanokat kap folyamatosan, hogy
ez így tökéletes, jelentheti azt, hogy ez tényleg nagyon penge mű, de ez nem
biztosíték semmire. Legtöbb esetben azoknak, akik ezeket a kritikákat írják,
nincs olyan rálátásuk a dolgokra, mint a tapasztaltabb műértőknek, például egy
kiadó szerkesztőjének. Hiába írják az írók a „nagyközönség” számára a művüket,
nem fogják kiadni, ha nem ütik meg a mércét a kiadók számára. Ebben az esetben
jobb, ha az író nem csak pozitív véleményt kap, mert akkor nem lesznek
illúziói. És el is érkeztünk a következő ponthoz:
Hogyan viseljük a kritikát?
Egy írónak tűrni kell a kritikát, és azzal, hogy
valaki nyilvánosságra hozza a művét, íratlanul is vállalja, hogy ahhoz bárki
hozzászólhat, gyakorlatilag bármit. És benne van a pakliban, hogy nem fog mindenkinek
tetszeni. Még a legnagyobb írók művei sem tetszenek mindenkinek, nincs egységes
ízlés.
A kritika fogadásához alázat kell. Ne úgy
gondoljunk magunkra, mint a meg nem értett zsenikre, akiknek minden szava
aranyat ér. Lehet, hogy úgy tekintünk a művünkre, mint a „Tökéletes Alkotásra”,
és ha valaki mégsem így látja, akkor hisztizni kezdünk. Ez nem jó hozzáállás.
Ha kapunk egy normális hangnemben
megfogalmazott, segítő szándékú kritikát, először is: köszönjük meg az
illetőnek, hogy időt szánt ránk, és még ki is írta nekünk a hibákat. Mivel,
mint írtam, a kritika szubjektív műfaj, tudni kell szelektálni. Rajtunk áll,
mit fogadunk meg belőle. Hosszabb távon az a célravezető, ha alkalmazzuk azokat
a dolgokat, amiket leírtak nekünk, és beláttuk, hogy igazuk van. De ahhoz, hogy
belássuk, alázat kell. Vissza kell venni az egóból, mert az gátolja a
fejlődést. Nem támadásnak kell venni a kritikát, hanem elgondolkodni rajta. Itt
válik el, ki való erre a pályára. Egy jó író tűri és viseli a kritikát, és meg
is fogadja, próbálja kamatoztatni. Amennyiben ez nem sikerül többedszeri
próbálkozásra sem, pedig az író vért izzadva küzd, az nem azt mondom, hogy
menjen el utcát sepergetni, de érdemes elgondolkodni azon, alkalmas-e erre a
pályára. De persze az is lehet, hogy nem jó módszereket alkalmaz, ez esetben
érdemes kipróbálni többet is.
A lényeg a tanulásra és fejlődésre való hajlam.
Persze, az ember lehet, hogy kétségbeesik, ha negatív kritikát kap, de
gondoljunk ilyenkor arra, hogy ez a fejlődésünket szolgálja. Senkinek nem tesz
jót, ha mindig csak dicsérik.
A legjobb, amit tehetsz, ha kapsz ilyen jellegű
kritikát: ha motivációnak fogod fel. Motiváljon, hogy jobb és jobb legyél, hisz
ez a kulcsa a fejlődésnek.
Még egy dolog a végére: bátran merjük elmondani
a véleményünket! Ahogy a színészeknek a taps a „jutalom”, az íróknak a
visszajelzés. Engem személy szerint még az is teljesen fel tud dobni, ha csak
pipát kapok, hát még ha hozzászólást! Aki ír, bizonyára tudja, mennyire nagy dolog
ez. Hervasztó tud lenni, ha az alkotó nem kap semmilyen reakciót, főleg, ha
törekedett arra, hogy képességeihez mérten a legjobbat hozza ki magából. De nem
szabad elkeseredni ebben az esetben sem: nem azt mutatja legtöbbször a visszajelzés
hiánya, hogy az illető rosszul ír. Ezt is mutathatja, de igazából ez nem magára
a műre utal, hanem az emberek mentalitására.
Egyszóval: mindenkit biztatok a kritikaírásra,
és reménykedem abban, hogy hasznosnak találtátok a cikkemet.
Arlene C. Dall
Drága Arlene!
VálaszTörlésMár a cikked címe is felkeltette a figyelmemet, és örülök, hogy nekiálltam elolvasni. A tartalom remek, csupa hasznos információ, azonban szerintem picit taglalhatnád jobban: nem azt mondom, hogy 9 ezer hatszázharminckettő képpel rekd tele, de egy kettő feldobná. Esetleg néha listákat is beszúrhatnál, ami könnyebben olvashatóvá, áttekinthetőbbé teszi a dolgot. A lusta olvasók ilyenkor (legalábbis ha magamból indulok ki), a nagy összefüggő szövegtől megijednek, és talán a piros x-re kattintanak. Én egy másik módszert használtam: mivel érdekelt a cikk, csak átugrottam pár rész. Szégyellem magam emiatt, csak nekem picit sok volt így, ne haragudj.
Remek, hogy így nagyobb pontokban, címszavakra felosztottad az egészet, ez így máris segített az átláthatóságában.
Amit hiányoltam, az a személyesség. Szerintem túlzottan hivatalos hangnemben írtad, nem éreztem eléggé közel magam hozzá - ez is közrejátszott a részugrásban.
Ezeken felül viszont tényleg hasznos cikk volt, köszönjük szépen!
Ölel, Lottie
Kedves Lottie!
TörlésElőször is köszönöm, hogy elolvastad, és hogy még írtál is! Kedves tőled. Amihez nem igazán értek: az a formázás, a külcsín. Igazad van, valóban jobban mutatna néhány képpel, illetve jobban tagolva a szöveg. Próbálok ezen változtatni, hálás vagyok, hogy ezt megírtad! Mint írtam a cikkben is, ebből tanul az ember. :)
Azért ilyen hivatalos, mert nem akartam igazán belevinni magamat a cikkbe. Igen, sajnos így nem lett ezek szerint túl beleélhető, de ennek ellenére köszönöm, hogy mégis elolvastad - még ha csak nem is az egészet.
Viszont-ölel: Arlene