2015. jan. 9.

Az első és egyetlen karácsony

Milyen érzés lehet az, ha szeretsz valakit, de nem mondhatod el neki? Ha meg akarod érinteni, de nem lehet? Ha egy futó érintésed szenvedésbe és öntudatlanságba taszít...? 
Egy magányos, szerelemre vágyó férfi és egy lány első és egyetlen közös karácsonya... 


Tudnivalók: 

X-Men one-shot. 
A történet igazából egy fejezet, de én kettészedtem. A sztori fordítás, amit a szerző (Ludi_Ling) engedélyével végeztem. A szerző profilja: http://archiveofourown.org/users/Ludi_Ling/pseuds/Ludi_Ling 
Itt tekinthető meg az eredeti történet: http://archiveofourown.org/works/2854652
Az X-men, illetve Vadóc és Remy ismerete nélkül is meg lehet érteni, nem szükségeltetik háttértudás. 
Nagyon várom a véleményeiteket!: :) 






A szokásos, karácsonyi sürgés-forgás közepette evőeszközök csörrentek, poharak csilingeltek, ahogy egymásnak ütődtek, és vidám fecserészés hangjai hallatszottak. A háttérből lágy, ünnepi zene szűrődött. Egyszóval semmi olyasmi, ami érdekelte volna.
Remy LeBeau fanyarul elmosolyodott magában, és mosolya visszatükröződött az ablakban. Mint mindig, most is egyedül töltötte a karácsonyt. Ezt még sohasem realizálta egészen a mai napig, ahogyan itt állt. Az újkeletű felismerést annak köszönhette, hogy karácsony volt - a család, barátok, nevetés, és boldogság ideje -, minden, aminek ő nem lehetett részese. Eszébe jutottak a gyerekkori ünneplések, a vad partik, a Tolvajcéh pótolhatatlan bajtársiassága, Mattie nénikéje meleg ölelése. Belle és az ő titkos csókjai a kis nyaraló mögött. Minden egyes karácsony emlékeztette őt ezekre a helyrehozhatatlan memóriadarabkákra, amelyeket mindenáron el akart felejteni. És bár ez könnyen ment neki, mivel az utóbbi években gyakorlatilag az utcán élt, mindig be tudta hízelegni magát valamilyen partira, ha elég keményen próbálkozott. Bár nem is volt olyan nehéz…
Ahogy itt állt a Xavier-kúria előtt ezekben a könnyed percekben, visszatértek az emlékei. A fájdalmas emlékei.
Sokkal jobb volt idekint állni a nagyszárnyú ablakoknál a hideg téli éjszakában, bámulni bele a sötétségbe, és úgy tenni, mintha mindez semmit sem jelentene. De mégis jelentett. Utálta magát érte, mert ez arra engedett következtetni, hogy igenis érdekelte az, amit ott bent, a teremben zajlott, és ott akart lenni közöttük. Kibaszott jó.
Hirtelen valami vörös villant fel, és Rachelt látta meg visszatükröződni az ablakon; a csillag alakú fülbevalói begyűjtötték a gyémántcsillár fényét, ahogy előrehajolt, hogy beszéljen a Professzorral. Remy elfordult a tükörképtől, és összeráncolta a homlokát.
Rachel még gyerek volt; Scott Summers és Jean Grey tizenéves lánya. Jean rég meghalt, Scott pedig összetört, és úgy, ahogy Remy, ő is kerülte a családi összejöveteleket. Xavier most pótapa szerepében tetszelgett a mogorva és zárkózott lány előtt, aki majdnem olyan megtört volt, mint akkor, amikor eljött a családjától. Ő volt az egyik oka annak, hogy Remy eljött ide, egy csapat mutáns közé, és ez nem kecsegtetett sok jóval. A kölykök többnyire nem igazán törődtek a szabályokkal, de a férfinak nem sok választása volt, főleg, ahogy a dolgok jelenleg álltak közte és Essex közt.
És ott volt a másik ok.

Remy félrenézett, becsúsztatta a kezét az első zsebébe, és ujjai a cigarettájára tévedtek. Gyomrába szörnyű bűntudat mart, és… még valami. Fájdalom? A férfi tudatosan nem elemezte az érzéseit, de most rátörtek, még erősebben, mint valaha. Ez volt az első alkalom, amikor valóban elismerte magában, hogy ő nem ilyen, és nem tetszik neki ez az egész. Ő nem akart olyanná válni, mint Essex besúgói, és nem akart ártatlan embereket elárulni. Bassza meg. Kell a füst.
Előhúzta a cigarettát a zsebéből, és már majdnem meggyújtotta, amikor meglátta a Professzort felé közeledni. Remy nem az a fajta volt, aki automatikusan haptákban állt a hatóságok előtt, kivéve, ha megérte neki; de a Professzornak sikerült kivívnia belőle az elismerést anélkül, hogy tudatában lenne.
Xavier azért jött, mert valamiféle pszichikus erőt gyanított kint, és Remy, ahogy a tolószékhez kötött, szerény férfi közeledett hozzá, nem tudta megállni, hogy ki ne húzza magát és visszacsúsztassa a cigarettáját a zsebébe. Bármit is gondolt Remy az idős férfi hiábavaló álmáról az emberek és mutánsok közötti harmóniáról, elismerte Xaviert. Ő megpróbált tenni azért, hogy az álmai valóra váljanak.
- Úgy látom, ez az együtt a család-dolog nem a te reszortod - jegyezte meg a Professzor szárazon, amikor odaért Remyhez. Furcsán szólt hozzá - a hangja lágy és fegyelmezett volt, mint Essexnek, de a fő különbség, hogy míg Sinister hangja hideg volt és érződött belőle, hogy mindent és mindenkit megvet maga körül, Xavieréből melegség és nyugalom áradt, amihez Remy nem igazán volt hozzászokva.
- Eléggé szeretem a partikat - válaszolt Remy kesernyés mosollyal -, de ezt a családos dolgot sohasem csináltam valami jól.
Xavier jellegzetes mosolyra húzta az ajkát, és aprót biccentett a fejével.
- Nos, nem te vagy az egyetlen - jegyezte meg, és fejét enyhén oldalra biccentette. Remy követte tekintetének az irányát, és szeme Logan, Ciklon és Vadóc hármasán állapodott meg, akik komoran beszélgettek egymással egy félreeső sarokban a táncparketten. Nem segített a dolgon az, hogy a látványuktól hirtelen féltékenység vonult végig rajta, ami ellen semmit sem tudott tenni. Remy már párszor legyőzte ezt az érzést, és annak ellenére, hogy ordított, hogy Rozsomák és ő teljesen mások, sikerült kivívnia a férfinak azt, amit a legtöbb férfi nem tudott belőle. És az sem segített, hogy Ororo volt az egyetlen igaz barátja ebben a teremben, na és Vadóc…

Ismét félrenézett, és behúzta az állát.
- Úgy tűnik, Logan jól beilleszkedett - dörmögte nem túl őszintén, és az ujjai viszkettek azért, hogy újra kézbe vegye a cigarettáját.
- Azért az is számít, hogy Logan már jó pár éve itt van - közölte Xavier higgadtan. - Amikor először megérkezett ide, más volt a helyzet.
- Betartja a szabályokat, mi? - szólt Remy gúnyosan, amire Xavier elmosolyodott.
- Ami azt illeti, általában a karácsonyi időszakot a városban dúlva-fúlva tölti. Nem egyszer segítettem már őt ki. - Ravasz mosolyt küldött a fiatal férfi irányába. - Ahhoz képest te nem is csinálod olyan rosszul.
- Micsoda szégyen! - mondta Remy vontatottan. - De most itt vagyok, és arra gondoltam, megpróbálom lenyűgözni a srácait. - Újra rápillantott a kis csoportra a táncparketten, és tekintete önkéntelenül is Vadócon állapodott meg. Pokolian sok időt töltött a csodálásával - a csodálásával, és nem az érintésével, amiben nem lenne sok köszönet. Ezt nem szerette, mert megszokta azt, hogy mindig megkapja azt, amit akar; és noha minden tolvaj élvezte a díj utáni üldözés izgalmát, amit sohasem kaphat meg, nem volt benne biztos, hogy ez a fajta izgalom érvényes a nők esetében is. A hajsza jó móka volt, mert mindig bezsebelhette az ember a végén a jutalmat.
De Vadóc sohasem lehetett az övé, és noha időnként élvezte az utána való hajszát, máskor egyenesen bosszantónak találta. Ennek ellenére itt volt, és veszélyesen közel járt a következtetéshez, hogy valójában miatta jött el ide, és nem máshol van, mondjuk a városban tombolva miatta. Tény, hogy az utóbbi hetekben több időt töltött el a róla való álmodozással, és mivel úgy vonzotta őt, akár éjjeli lepkét a fény, nem akart többé ellenállni neki.

- Talán a legbölcsebb dolog visszavonulót fújni a csata előtt, amit úgysem nyerhetsz meg - közölte Xavier, megtörve a férfi gondolatmenetét.
- Olvas a fejemben, Professzor? - kérdezte hűvösen, és önkéntelenül is megérintette a cigarettát a zsebében.
Xavier nem mondott semmit, csak figyelte egy pillanatig, ahogy hetyke nyugalommal előszedte és meggyújtotta a cigarettáját.
- Az ilyen esetekben általában - felelte komoran - nem kell használni a gondolatolvasó képességeimet. - Különben is - tette hozzá fanyarul -, nem is igazán tudnék olvasni a tiédben. Te jól elfeded a gondolataidat, mivel egyfajta akadályt állítasz fel köréjük - egy szilárd falat, ami elrejti őket. És noha én könnyen áthatolok rajta, nem kell azt feltételezni, hogy minden esetben élek is a képességeimmel - legalábbis nem kíváncsiskodom akkor, ha nem akarok.
- Hm - szólalt meg Remy, ahogy kifújta a füstöt. - Érdekes.
- Igen - mondta Xavier, tekintete követte Remyét, aki a három alakot bámulta a táncparketten. - Azt hiszem, ez része a te erődnek. - Megállt, és jóval lágyabban folytatta: - De semmi szükség olvasni a gondolataidban akkor, ha Vadócról van szó. Elég a pillantásod.
- Ilyen átlátszó vagyok? - Remy halkan felnevetett, de a Professzor figyelmen kívül hagyta a megjegyzését.
- Vigyázz, mit kínálsz fel neki, Remy - mondta a férfi a szokott nyugalommal, amit előtte Remy kedvesnek talált, most nyugtalanítónak. - Ő még nem áll készen. Ha valóban törődsz vele… ne okozz neki fájdalmat.
Azzal elment, otthagyva Remyt, nyelvén a válasszal, akinek esze ágában sem volt megfogadni a kéretlen tanácsot.
Törődik vele? Sohasem törődött. De mégis…
Ekkor Vadóc tekintete találkozott az övével, zöld szeme hívta őt. Azt tette, amit mindig, amikor így pillantott rá egy nő - egyenesen ránézett; nem hátrált meg. Félrefújta a füstöt, amire Vadóc a padlóra szegezte a tekintetét. Nem volt kihívó - Remy csupán pár hónapja ismerte, de elég jól ahhoz, hogy tudja, a lány nem veri őt át. A férfi iránta tanusított figyelme és állhatatossága egyszerre kavarta fel Vadócot és hízelgett neki, és ezért cserébe egyenes volt vele. Ez már önmagában is összezavarta Remyt. Azok a nők, akik nem akartak semmi különöset tőle, ritkán voltak őszinték hozzá. Azt várta, hogy Vadóc el fog fordulni tőle, de ehelyett legnagyobb meglepetésére ismét rászegezte a tekintetét és elindult az irányába.
Remy azon kapta magát, hogy visszatartja a lélegzetét.
Minden alkalommal, amikor azt hitte, magasra dobta a labdát, a lány lepatintotta, és ez meglehetősen tetszett neki, mivel a legtöbb nő kiszámítható volt, ami őt ugyancsak untatta. Azonban Vadóccal sohasem volt egy unalmas pillanata sem.
Soha egy unalmas pillanata.
Különösen ebben a vörös ruhában…

Remy megpróbálta elfojtani a mosolyát, de nem volt biztos abban, hogy sikerült is neki.
Vadóc sohasem fordított nagy figyelmet az öltözködésére - kinyúlt pulóvereket és buggyos nadrágokat hordott általában, amik nem engedték láttatni a bőrét. De a lány ma testhezálló, vörös dresszt, hosszú kesztyűt és magassarkút viselt, és a hajában mindenféle dísz virított. Nem kellett sokat találgatni ahhoz, hogy ez az öltözet nem csak a karácsonynak szól. Hanem neki.
„Semmi szükség arra, hogy lenyűgözz engem, chére*” – gondolta magában. „Úgy tetszel nekem, ahogy vagy.”
Ronda pulóverekben, dölyfösen meg minden.
- Szia - mondta Vadóc, amikor odaért hozzá.
- Szia - válaszolt a férfi.  
Néhány másodpercnyi csend állt be, de egyáltalán nem volt kínos... egyike azoknak az idilli csendeknek, amik többet mondanak minden szónál.
- Ez nem fog Xaviernek tetszeni - jegyezte meg Vadóc néhány pillanat múlva, fejével a férfi kihunyó cigarettája felé biccentve. Remy félmosolyra húzta a száját, és ajkához érintette a cigarettát.
- Vicces... Nem tette szóvá, amikor beszéltem vele pár perce - szívott egy slukkot belőle tettetett hanyagsággal. - Talán ez valamiféle karácsonyi engedmény. Karácsony szelleme meg ilyesmi.
Vadóc szemöldöke magasra szaladt.
- Nem úgy tűnsz, mint akit átjár a karácsony szelleme.
- Nos - fújta ki a férfi a füstöt, ami lassan gomolygott körülötte -, a karácsony sohasem töltött el túl nagy izgalommal - hazudott.
A lány gúnyos arckifejezéssel nyugtázta megjegyzését, és elhúzta a száját.
Az összhatás annyira komikus volt, hogy nem tehetett róla, de hangosan felnevetett, amire Vadóc még lesújtóbb pillantást vetett rá.
- Ha nem érzed jól magadat itt, édes - mondta neki huncutul -, akkor miért nem otthon, a családoddal töltöd az ünnepeket?
Remy végigmérte, és elmosolyodott.
- Jobb szeretem az itteni levegőt.
Remynek ínyére volt a gúnyos, bosszús mosoly, amit a lány küldött felé, mert vonzalom is ült benne, amit Vadóc nem tudott jól leplezni. De a férfi észrevette.
- Komolyan kérdem. Nincs senkid otthon, akit meglátogathatnál?
Nem igazán tudta, hogy csinálta, de a lánynak valahogy mindig sikerült olyasmit mondania, amivel próbára tette a hiúságát.
- Többé már nincs - válaszolta a férfi ridegül.
Nem akarta, hogy a szomorúsága kicsengjen a hangjából, de amikor Remy a lányra emelte a tekintetét, Vadóc szeme tele volt aggodalommal és együttérzéssel. A lány a következő pillanatban kinyújtotta kesztyűs kezét, és barátságosan, megértően hozzáért a karjához.  
- Akkor miért nem jössz és csatlakozol hozzánk? - kérdezte Vadóc komolyan. - Ciklon beszélni szeretne veled.
- Kösz, de nem. - Remy elhallgatott, tekintete rátévedt a lány egy kiszabadult szalagjára, amit önkéntelenül is az ujjai közé csippentett. - Nem szeretem ezeket a családi összeröffenéseket - folytatta, és elpöccintette a csikket. - Túl érzelgősek az én ízlésemnek. Jó itt nekem. De csak ha te is itt vagy velem, chére - tette hozzá őszintén.
Vadóc szép ívű szemöldökét ismét felvonta, azzal a jól ismert, kétkedő huncutsággal, amit Remy annyira szeretett.
- Remy, karácsony van. Neked is részt kéne venned benne. - Vadóc olyan komolyan mondta, hogy Remyből majdnem megint kitört a nevetés.
- Hát, ha már így mondod... Azt hiszem, igazad van. - Remy tekintete megakadt a fagyöngyön, ami alatt Betsy és Warren csókolózott pár perccel ezelőtt. - Mi lenne, ha odamennénk, és mi is azt csinálnánk a fagyöngy alatt, amit ők? - javasolta ravaszul. - Megmutathatnád nekem, miért is olyan elsöprő Vadóc csókja.
Jobban meggondolva akkor szerette a legjobban Vadócot, ha ugratta. Ilyenkor a lány arcán pír jelent meg, elnyíltak azok az édes ajkai, és szemöldöke találkozott egymással.
- Remy, tudod, hogy én nem tudlak…
- De, tudsz - vágta rá rögtön, még mielőtt végiggondolná a szavait. - Korábban már láttalak téged más férfiakkal csókolózni. Más, idegen férfiakkal. Olyan izgatottaknak tűntek, mielőtt elterültek… És Remy borzasztóan féltékeny rájuk, chére. Nem tud lenyugodni addig, amíg meg nem tudja, mi ez a nagy felhajtás.
Amikor a lány halkan, keserűen megszólalt, a férfi tudta, hogy túl messzire ment:
- Ne viccelődj ezzel. Ha megcsókollak téged, ellopok egy kis részt belőled. Az emlékeid az enyéim lesznek. Lehet, hogy fájdalmat okoznék neked. 
Remy elfordult tőle és megvonta a vállát.
- Lehet, hogy nem bánnám annyira - válaszolta szokatlan őszinteséggel. - Lehet, hogy kell nekem valaki, aki megért engem. Lehet, hogy szükségem van valakire, aki tudja a legbensőbb titkaimat. És ha köthetnék veled egy alkut és megcsókolhatnálak, lehet, hogy megérné. - Elhallgatott, vetett a lányra egy kutató pillantást, ami valahogy jóval mélyebbre és kifejezőbbre sikeredett, mint ahogy tervezte. - Milyen önző is vagyok, igaz, chére? - kérdezte csábosan.
Vadóc hosszú pillanatig nem szólt semmit, és hallgatása elárulta számára, hogy elcsábult - ha csak egy futó gondolat erejéig is.

Remy mindenre számított - haragos tekintetre, tiltakozásra, pofonra... csak erre a nézésre nem.  A lány zöld szeme elég volt ahhoz, hogy megmentse őt a kárhozattól. Belle számára olyan volt, akár egy angyal, de Vadóc valami egészen más, akitől egész mellkasa égett.
- Őrült vagy - motyogta a lány végül, mintha nem jönne más szó a szájára.
- Chére - kezdett bele Remy vontatottan, ahogyan hozzáérintette a cigarettát a szájához. - Egy nő puszta közelsége elég ahhoz, hogy egy férfit megőrjítsen. Az, ha nem érhet hozzá, pedig ahhoz, hogy teljesen elveszítse az eszét. - A férfi újabb szünetet tartott, és rájött, hogy már megint túl messzire ment.
A lány lebiggyesztette az ajkát.
- Ez minden, ami érdekel? - dörmögte komoran. - Az érintés? Nem tudlak megérinteni, és ezt te is tudod. Miért beszélsz úgy róla, mintha lehetséges lenne?
- Az ok, amiért erről beszélek, chére - válaszolt bársonyosan, ahogy eloltotta a cigarettát egy cserepes növény tartóján az ablakpárkányon -,  az az, hogy még annak ellenére is, hogy nem tudjuk megérinteni egymást, gondolunk rá. Ahogy én is, tudom, hogy te is.
Vadóc ekkor majdnem felképelte. Majdnem.
- Honnan tudod ezt?
- Onnan, Vadóc, hogy tisztában vagyok vele, hogy miközben felvetted ezt a ruhát, és a tükör előtt nézted magadat benne, arra gondoltál, milyen érzés is lehet számomra az, ha megérintelek téged, ahogyan ezt viseled.
Remy nem értette, mi késztette arra, hogy ma este ilyen messzire menjen.
Talán az ital; talán csak Vadóc látványa ebben a feszülős ruhában, mindenesetre mindezek együttese elég volt ahhoz, hogy meghozzák a bátorságát és őrületbe és kétségbe taszítsák.
Bárhogy is, már túl késő volt ahhoz, hogy visszavonja szavait, és tudta, hogy hibát követett el, még akkor is, ha ez volt az igazság.
Vadóc pislogott, rámeredt; kinyitotta majd becsukta a száját.
A következő pillanatban sarkon fordult, és elment, otthagyva az átkozódó férfit az ablakpárkányon. 



* chére: drága. (francia). Le lehetett volna fordítani, de mivel Remy Louisianából származik, úgy döntöttem, benne hagyom, mert ez a megszólítás utal a származására.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése