Egy magányos, szerelemre vágyó férfi és egy lány első és egyetlen közös karácsonya...
Tudnivalók:
X-Men one-shot.
A történet igazából egy fejezet, de én kettészedtem. A sztori fordítás, amit a szerző (Ludi_Ling) engedélyével végeztem. A szerző profilja: http://archiveofourown.org/users/Ludi_Ling/pseuds/Ludi_Ling
Itt tekinthető meg az eredeti történet: http://archiveofourown.org/works/2854652
Az X-men, illetve Vadóc és Remy ismerete nélkül is meg lehet érteni, nem szükségeltetik háttértudás.
Nagyon várom a véleményeiteket!: :)
A szokásos, karácsonyi
sürgés-forgás közepette evőeszközök csörrentek, poharak csilingeltek, ahogy
egymásnak ütődtek, és vidám fecserészés hangjai hallatszottak. A háttérből
lágy, ünnepi zene szűrődött. Egyszóval semmi olyasmi, ami érdekelte volna.
Remy LeBeau fanyarul
elmosolyodott magában, és mosolya visszatükröződött az ablakban. Mint mindig,
most is egyedül töltötte a karácsonyt. Ezt még sohasem realizálta egészen a mai
napig, ahogyan itt állt. Az újkeletű felismerést annak köszönhette, hogy
karácsony volt - a család, barátok, nevetés, és boldogság ideje -, minden,
aminek ő nem lehetett részese. Eszébe jutottak a gyerekkori ünneplések, a vad
partik, a Tolvajcéh pótolhatatlan bajtársiassága, Mattie nénikéje meleg
ölelése. Belle és az ő titkos csókjai a kis nyaraló mögött. Minden egyes
karácsony emlékeztette őt ezekre a helyrehozhatatlan memóriadarabkákra,
amelyeket mindenáron el akart felejteni. És bár ez könnyen ment neki, mivel az
utóbbi években gyakorlatilag az utcán élt, mindig be tudta hízelegni magát
valamilyen partira, ha elég keményen próbálkozott. Bár nem is volt olyan nehéz…
Ahogy itt állt a Xavier-kúria
előtt ezekben a könnyed percekben, visszatértek az emlékei. A fájdalmas
emlékei.
Sokkal jobb volt idekint állni a
nagyszárnyú ablakoknál a hideg téli éjszakában, bámulni bele a sötétségbe, és
úgy tenni, mintha mindez semmit sem jelentene. De mégis jelentett. Utálta magát
érte, mert ez arra engedett következtetni, hogy igenis érdekelte az, amit ott
bent, a teremben zajlott, és ott akart lenni közöttük. Kibaszott jó.
Hirtelen valami vörös villant
fel, és Rachelt látta meg visszatükröződni az ablakon; a csillag alakú
fülbevalói begyűjtötték a gyémántcsillár fényét, ahogy előrehajolt, hogy
beszéljen a Professzorral. Remy elfordult a tükörképtől, és összeráncolta a
homlokát.
Rachel még gyerek volt; Scott
Summers és Jean Grey tizenéves lánya. Jean rég meghalt, Scott pedig összetört,
és úgy, ahogy Remy, ő is kerülte a családi összejöveteleket. Xavier most pótapa
szerepében tetszelgett a mogorva és zárkózott lány előtt, aki majdnem olyan
megtört volt, mint akkor, amikor eljött a családjától. Ő volt az egyik oka
annak, hogy Remy eljött ide, egy csapat mutáns közé, és ez nem kecsegtetett sok
jóval. A kölykök többnyire nem igazán törődtek a szabályokkal, de a férfinak
nem sok választása volt, főleg, ahogy a dolgok jelenleg álltak közte és Essex
közt.
És ott volt a másik ok.
Remy félrenézett, becsúsztatta a
kezét az első zsebébe, és ujjai a cigarettájára tévedtek. Gyomrába szörnyű
bűntudat mart, és… még valami. Fájdalom? A férfi tudatosan nem elemezte az
érzéseit, de most rátörtek, még erősebben, mint valaha. Ez volt az első
alkalom, amikor valóban elismerte magában, hogy ő nem ilyen, és nem tetszik
neki ez az egész. Ő nem akart olyanná válni, mint Essex besúgói, és nem akart ártatlan
embereket elárulni. Bassza meg. Kell a füst.
Előhúzta a cigarettát a zsebéből,
és már majdnem meggyújtotta, amikor meglátta a Professzort felé közeledni. Remy
nem az a fajta volt, aki automatikusan haptákban állt a hatóságok előtt,
kivéve, ha megérte neki; de a Professzornak sikerült kivívnia belőle az
elismerést anélkül, hogy tudatában lenne.
Xavier azért jött, mert
valamiféle pszichikus erőt gyanított kint, és Remy, ahogy a tolószékhez kötött,
szerény férfi közeledett hozzá, nem tudta megállni, hogy ki ne húzza magát és
visszacsúsztassa a cigarettáját a zsebébe. Bármit is gondolt Remy az idős férfi
hiábavaló álmáról az emberek és mutánsok közötti harmóniáról, elismerte
Xaviert. Ő megpróbált tenni azért, hogy az álmai valóra váljanak.
- Úgy látom, ez az együtt a
család-dolog nem a te reszortod - jegyezte meg a Professzor szárazon, amikor
odaért Remyhez. Furcsán szólt hozzá - a hangja lágy és fegyelmezett volt, mint
Essexnek, de a fő különbség, hogy míg Sinister hangja hideg volt és érződött
belőle, hogy mindent és mindenkit megvet maga körül, Xavieréből melegség és
nyugalom áradt, amihez Remy nem igazán volt hozzászokva.
- Eléggé szeretem a partikat -
válaszolt Remy kesernyés mosollyal -, de ezt a családos dolgot sohasem
csináltam valami jól.
Xavier jellegzetes mosolyra húzta
az ajkát, és aprót biccentett a fejével.
- Nos, nem te vagy az egyetlen -
jegyezte meg, és fejét enyhén oldalra biccentette. Remy követte tekintetének az
irányát, és szeme Logan, Ciklon és Vadóc hármasán állapodott meg, akik komoran
beszélgettek egymással egy félreeső sarokban a táncparketten. Nem segített a
dolgon az, hogy a látványuktól hirtelen féltékenység vonult végig rajta, ami
ellen semmit sem tudott tenni. Remy már párszor legyőzte ezt az érzést, és
annak ellenére, hogy ordított, hogy Rozsomák és ő teljesen mások, sikerült
kivívnia a férfinak azt, amit a legtöbb férfi nem tudott belőle. És az sem
segített, hogy Ororo volt az egyetlen igaz barátja ebben a teremben, na és
Vadóc…
Ismét félrenézett, és behúzta az
állát.
- Úgy tűnik, Logan jól
beilleszkedett - dörmögte nem túl őszintén, és az ujjai viszkettek azért, hogy
újra kézbe vegye a cigarettáját.
- Azért az is számít, hogy Logan
már jó pár éve itt van - közölte Xavier higgadtan. - Amikor először megérkezett
ide, más volt a helyzet.
- Betartja a szabályokat, mi? -
szólt Remy gúnyosan, amire Xavier elmosolyodott.
- Ami azt illeti, általában a
karácsonyi időszakot a városban dúlva-fúlva tölti. Nem egyszer segítettem már
őt ki. - Ravasz mosolyt küldött a fiatal férfi irányába. - Ahhoz képest te nem
is csinálod olyan rosszul.
- Micsoda szégyen! - mondta Remy
vontatottan. - De most itt vagyok, és arra gondoltam, megpróbálom lenyűgözni a
srácait. - Újra rápillantott a kis csoportra a táncparketten, és tekintete
önkéntelenül is Vadócon állapodott meg. Pokolian sok időt töltött a
csodálásával - a csodálásával, és nem az érintésével, amiben nem lenne sok
köszönet. Ezt nem szerette, mert megszokta azt, hogy mindig megkapja azt, amit
akar; és noha minden tolvaj élvezte a díj utáni üldözés izgalmát, amit sohasem
kaphat meg, nem volt benne biztos, hogy ez a fajta izgalom érvényes a nők
esetében is. A hajsza jó móka volt, mert mindig bezsebelhette az ember a végén
a jutalmat.
De Vadóc sohasem lehetett az övé,
és noha időnként élvezte az utána való hajszát, máskor egyenesen bosszantónak
találta. Ennek ellenére itt volt, és veszélyesen közel járt a következtetéshez,
hogy valójában miatta jött el ide, és nem máshol van, mondjuk a városban
tombolva miatta. Tény, hogy az utóbbi hetekben több időt töltött el a róla való
álmodozással, és mivel úgy vonzotta őt, akár éjjeli lepkét a fény, nem akart
többé ellenállni neki.
- Talán a legbölcsebb dolog
visszavonulót fújni a csata előtt, amit úgysem nyerhetsz meg - közölte Xavier,
megtörve a férfi gondolatmenetét.
- Olvas a fejemben, Professzor? -
kérdezte hűvösen, és önkéntelenül is megérintette a cigarettát a zsebében.
Xavier nem mondott semmit, csak
figyelte egy pillanatig, ahogy hetyke nyugalommal előszedte és meggyújtotta a
cigarettáját.
- Az ilyen esetekben általában -
felelte komoran - nem kell használni a gondolatolvasó képességeimet. - Különben
is - tette hozzá fanyarul -, nem is igazán tudnék olvasni a tiédben. Te jól
elfeded a gondolataidat, mivel egyfajta akadályt állítasz fel köréjük - egy
szilárd falat, ami elrejti őket. És noha én könnyen áthatolok rajta, nem kell
azt feltételezni, hogy minden esetben élek is a képességeimmel - legalábbis nem
kíváncsiskodom akkor, ha nem akarok.
- Hm - szólalt meg Remy, ahogy
kifújta a füstöt. - Érdekes.
- Igen - mondta Xavier, tekintete
követte Remyét, aki a három alakot bámulta a táncparketten. - Azt hiszem, ez
része a te erődnek. - Megállt, és jóval lágyabban folytatta: - De semmi szükség
olvasni a gondolataidban akkor, ha Vadócról van szó. Elég a pillantásod.
- Ilyen átlátszó vagyok? - Remy
halkan felnevetett, de a Professzor figyelmen kívül hagyta a megjegyzését.
- Vigyázz, mit kínálsz fel neki,
Remy - mondta a férfi a szokott nyugalommal, amit előtte Remy kedvesnek talált,
most nyugtalanítónak. - Ő még nem áll készen. Ha valóban törődsz vele… ne okozz
neki fájdalmat.
Azzal elment, otthagyva Remyt,
nyelvén a válasszal, akinek esze ágában sem volt megfogadni a kéretlen
tanácsot.
Törődik vele? Sohasem törődött.
De mégis…
Ekkor Vadóc tekintete találkozott
az övével, zöld szeme hívta őt. Azt tette, amit mindig, amikor így pillantott
rá egy nő - egyenesen ránézett; nem hátrált meg. Félrefújta a füstöt, amire
Vadóc a padlóra szegezte a tekintetét. Nem volt kihívó - Remy csupán pár
hónapja ismerte, de elég jól ahhoz, hogy tudja, a lány nem veri őt át. A férfi
iránta tanusított figyelme és állhatatossága egyszerre kavarta fel Vadócot és
hízelgett neki, és ezért cserébe egyenes volt vele. Ez már önmagában is
összezavarta Remyt. Azok a nők, akik nem akartak semmi különöset tőle, ritkán
voltak őszinték hozzá. Azt várta, hogy Vadóc el fog fordulni tőle, de ehelyett
legnagyobb meglepetésére ismét rászegezte a tekintetét és elindult az irányába.
Remy azon kapta magát, hogy
visszatartja a lélegzetét.
Minden alkalommal, amikor azt
hitte, magasra dobta a labdát, a lány lepatintotta, és ez meglehetősen tetszett
neki, mivel a legtöbb nő kiszámítható volt, ami őt ugyancsak untatta. Azonban
Vadóccal sohasem volt egy unalmas pillanata sem.
Soha egy unalmas pillanata.
Különösen ebben a vörös ruhában…
Remy megpróbálta elfojtani a
mosolyát, de nem volt biztos abban, hogy sikerült is neki.
Vadóc sohasem fordított nagy
figyelmet az öltözködésére - kinyúlt pulóvereket és buggyos nadrágokat hordott
általában, amik nem engedték láttatni a bőrét. De a lány ma testhezálló, vörös
dresszt, hosszú kesztyűt és magassarkút viselt, és a hajában mindenféle dísz
virított. Nem kellett sokat találgatni ahhoz, hogy ez az öltözet nem csak a
karácsonynak szól. Hanem neki.
„Semmi szükség arra, hogy
lenyűgözz engem, chére*” – gondolta magában. „Úgy tetszel nekem, ahogy vagy.”
Ronda pulóverekben, dölyfösen meg
minden.
- Szia - mondta Vadóc, amikor
odaért hozzá.
- Szia - válaszolt a férfi.
Néhány másodpercnyi csend állt
be, de egyáltalán nem volt kínos... egyike azoknak az idilli csendeknek, amik
többet mondanak minden szónál.
- Ez nem fog Xaviernek tetszeni -
jegyezte meg Vadóc néhány pillanat múlva, fejével a férfi kihunyó cigarettája
felé biccentve. Remy félmosolyra húzta a száját, és ajkához érintette a
cigarettát.
- Vicces... Nem tette szóvá,
amikor beszéltem vele pár perce - szívott egy slukkot belőle tettetett
hanyagsággal. - Talán ez valamiféle karácsonyi engedmény. Karácsony szelleme
meg ilyesmi.
Vadóc szemöldöke magasra szaladt.
- Nem úgy tűnsz, mint akit átjár
a karácsony szelleme.
- Nos - fújta ki a férfi a
füstöt, ami lassan gomolygott körülötte -, a karácsony sohasem töltött el túl
nagy izgalommal - hazudott.
A lány gúnyos arckifejezéssel nyugtázta
megjegyzését, és elhúzta a száját.
Az összhatás annyira komikus
volt, hogy nem tehetett róla, de hangosan felnevetett, amire Vadóc még
lesújtóbb pillantást vetett rá.
- Ha nem érzed jól magadat itt,
édes - mondta neki huncutul -, akkor miért nem otthon, a családoddal töltöd az
ünnepeket?
Remy végigmérte, és
elmosolyodott.
- Jobb szeretem az itteni levegőt.
Remynek ínyére volt a gúnyos,
bosszús mosoly, amit a lány küldött felé, mert vonzalom is ült benne, amit Vadóc
nem tudott jól leplezni. De a férfi észrevette.
- Komolyan kérdem. Nincs senkid
otthon, akit meglátogathatnál?
Nem igazán tudta, hogy csinálta,
de a lánynak valahogy mindig sikerült olyasmit mondania, amivel próbára tette a
hiúságát.
- Többé már nincs - válaszolta a
férfi ridegül.
Nem akarta, hogy a szomorúsága kicsengjen
a hangjából, de amikor Remy a lányra emelte a tekintetét, Vadóc szeme tele volt
aggodalommal és együttérzéssel. A lány a következő pillanatban kinyújtotta
kesztyűs kezét, és barátságosan, megértően hozzáért a karjához.
- Akkor miért nem jössz és
csatlakozol hozzánk? - kérdezte Vadóc komolyan. - Ciklon beszélni szeretne
veled.
- Kösz, de nem. - Remy
elhallgatott, tekintete rátévedt a lány egy kiszabadult szalagjára, amit
önkéntelenül is az ujjai közé csippentett. - Nem szeretem ezeket a családi összeröffenéseket
- folytatta, és elpöccintette a csikket. - Túl érzelgősek az én ízlésemnek. Jó
itt nekem. De csak ha te is itt vagy velem, chére - tette hozzá őszintén.
Vadóc szép ívű szemöldökét ismét
felvonta, azzal a jól ismert, kétkedő huncutsággal, amit Remy annyira
szeretett.
- Remy, karácsony van. Neked is
részt kéne venned benne. - Vadóc olyan komolyan mondta, hogy Remyből majdnem
megint kitört a nevetés.
- Hát, ha már így mondod... Azt
hiszem, igazad van. - Remy tekintete megakadt a fagyöngyön, ami alatt Betsy és
Warren csókolózott pár perccel ezelőtt. - Mi lenne, ha odamennénk, és mi is azt
csinálnánk a fagyöngy alatt, amit ők? - javasolta ravaszul. - Megmutathatnád
nekem, miért is olyan elsöprő Vadóc csókja.
Jobban meggondolva akkor szerette
a legjobban Vadócot, ha ugratta. Ilyenkor a lány arcán pír jelent meg,
elnyíltak azok az édes ajkai, és szemöldöke találkozott egymással.
- Remy, tudod, hogy én nem
tudlak…
- De, tudsz - vágta rá rögtön,
még mielőtt végiggondolná a szavait. - Korábban már láttalak téged más
férfiakkal csókolózni. Más, idegen férfiakkal. Olyan izgatottaknak tűntek,
mielőtt elterültek… És Remy borzasztóan féltékeny rájuk, chére. Nem tud lenyugodni
addig, amíg meg nem tudja, mi ez a nagy felhajtás.
Amikor a lány halkan, keserűen
megszólalt, a férfi tudta, hogy túl messzire ment:
- Ne viccelődj ezzel. Ha
megcsókollak téged, ellopok egy kis részt belőled. Az emlékeid az enyéim
lesznek. Lehet, hogy fájdalmat okoznék neked.
Remy elfordult tőle és megvonta a
vállát.
- Lehet, hogy nem bánnám annyira
- válaszolta szokatlan őszinteséggel. - Lehet, hogy kell nekem valaki, aki
megért engem. Lehet, hogy szükségem van valakire, aki tudja a legbensőbb
titkaimat. És ha köthetnék veled egy alkut és megcsókolhatnálak, lehet, hogy
megérné. - Elhallgatott, vetett a lányra egy kutató pillantást, ami valahogy
jóval mélyebbre és kifejezőbbre sikeredett, mint ahogy tervezte. - Milyen önző
is vagyok, igaz, chére? - kérdezte csábosan.
Vadóc hosszú pillanatig nem szólt
semmit, és hallgatása elárulta számára, hogy elcsábult - ha csak egy futó
gondolat erejéig is.
Remy mindenre számított - haragos
tekintetre, tiltakozásra, pofonra... csak erre a nézésre nem. A lány zöld szeme elég volt ahhoz, hogy
megmentse őt a kárhozattól. Belle számára olyan volt, akár egy angyal, de Vadóc
valami egészen más, akitől egész mellkasa égett.
- Őrült vagy - motyogta a lány
végül, mintha nem jönne más szó a szájára.
- Chére - kezdett bele Remy
vontatottan, ahogyan hozzáérintette a cigarettát a szájához. - Egy nő puszta
közelsége elég ahhoz, hogy egy férfit megőrjítsen. Az, ha nem érhet hozzá, pedig
ahhoz, hogy teljesen elveszítse az eszét. - A férfi újabb szünetet tartott, és
rájött, hogy már megint túl messzire ment.
A lány lebiggyesztette az ajkát.
- Ez minden, ami érdekel? -
dörmögte komoran. - Az érintés? Nem tudlak megérinteni, és ezt te is tudod.
Miért beszélsz úgy róla, mintha lehetséges lenne?
- Az ok, amiért erről beszélek,
chére - válaszolt bársonyosan, ahogy eloltotta a cigarettát egy cserepes növény
tartóján az ablakpárkányon -, az az,
hogy még annak ellenére is, hogy nem tudjuk megérinteni egymást, gondolunk rá.
Ahogy én is, tudom, hogy te is.
Vadóc ekkor majdnem felképelte.
Majdnem.
- Honnan tudod ezt?
- Onnan, Vadóc, hogy tisztában
vagyok vele, hogy miközben felvetted ezt a ruhát, és a tükör előtt nézted
magadat benne, arra gondoltál, milyen érzés is lehet számomra az, ha megérintelek
téged, ahogyan ezt viseled.
Remy nem értette, mi késztette
arra, hogy ma este ilyen messzire menjen.
Talán az ital; talán csak Vadóc
látványa ebben a feszülős ruhában, mindenesetre mindezek együttese elég volt
ahhoz, hogy meghozzák a bátorságát és őrületbe és kétségbe taszítsák.
Bárhogy is, már túl késő volt
ahhoz, hogy visszavonja szavait, és tudta, hogy hibát követett el, még akkor
is, ha ez volt az igazság.
Vadóc pislogott, rámeredt;
kinyitotta majd becsukta a száját.
A következő pillanatban sarkon
fordult, és elment, otthagyva az átkozódó férfit az ablakpárkányon.
* chére: drága. (francia). Le
lehetett volna fordítani, de mivel Remy Louisianából származik, úgy döntöttem,
benne hagyom, mert ez a megszólítás utal a származására.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése