2014. dec. 8.

Milyen egy kritika és hogyan viseljük?

„Beszólsz? Csinálj jobbat!” – Gondolom, mindenkinek ismerős ez a mondat. Én igen gyakran találkozom ezzel a mentalitással, és nem csak blogos környezetben. Sokan nem is tudják, hogy ennek a hozzáállásnak története van, és a XVIII. századtól nem releváns ez a felfogás.
Egy kritikaírónak, egy kritikusnak nem ez a feladata. Neki nem kell tudnia létrehoznia azt, amiről ő véleményt formál, de ehhez még kritikusnak sem kell lennie. Bármilyen közhely is, de mindenkinek joga van véleményt formálni, azonban sok ember hajlamos elfeledkezni erről, ha méltatják az alkotását. Az már a véleményformáló szegénységi bizonyítéka, ha nem olyan formában teszi, (erre kitérek később) de neki is joga van. Ezt mindig szem előtt kell tartani.

A „kritika” egy görög szó, eredeti jelentése különbségtevés, döntés, ítélkezés. Mint látjuk, maga a szó is arra utal, hogy aki kritikát formál, az ítélkezik. Az ókori görögök azt tartották, hogy csak az képes jó művet létrehozni, és csak az formálhat véleményt, aki azt a dolgot át is élte. Platón fogalmazta ezt meg Homérosz művei kapcsán. Nem tartotta valami sokra, mivel Homérosz olyan dolgokról is írt, amiket ő nem élt át. Tehát Platón szerint arról kell írni, amiről tudunk, és csak akkor ítélhetjük meg más művét, ha mi is létre tudjuk azt hozni. Egyszóval az ókortól ez a fajta „csinálj jobbat, akkor szólj be!” - mentalitás uralkodott – sokaknál még most is –, egészen a XVIII. századig. 
Ekkor változás állt be. Lessing kijelentette, hogy egy kritikusnak nem köteles képesnek lennie megcsinálni azt, amit kritizál, csupán szubjektív ízlésítélettel kell rendelkeznie, amivel az összes ember bír. Mindenki formál véleményt, még azokról a dolgokról is, amikhez nem ért. Én személy szerint egyáltalán nem értek a filmrendezéshez, mégis meg tudom ítélni, hogy egy film milyen. Ugyanaz: a főzéshez se konyítok, de tudom, hogyha egy étel rossz. Az ízlés szubjektív, és az a közös az ízlésben, hogy mindenkinek van, de mindenkinek más.
Ezzel a problémával áll szemben a kritikus. Két dolgot tehet: ha az adott dolog, amiről kritikát formál, vannak szabályai, arra hagyatkozhat. De mi a teendő abban az esetben, ha nincsenek szabályok? Mint az alkotások esetében. A szabályok – íratlan szabályok – persze itt is érvényesek, de nyilván nincs olyan mű, hogy „Az írás törvénykönyve”, ami alapján minden egyes könyvet megítélhetünk, és arra hivatkozhatunk. Az írás részben tehetség kérdése (is, többibe nem megyek bele), épp ezért nincsenek bírói ítélő könyvre hasonlító, pontokba szedett szabályai. Tehát mi a teendő? Ebben az esetben tulajdonképpen bármilyen ítéletet hozhatunk. Nincs evidencia, mivel nincs szabálykönyv. Az ízlésítélet reflexív: önmagára újra és újra rákérdez. Nem lehet megmondani, mi a jó mű, és erre ne is hivatkozzunk. Minden korban más számított jónak és rossznak. Gondoljunk csak bele abba, hogy Shakespeare-t a saját korában nem tartották jó szerzőnek, sőt. Később fedezték őt fel, de erre sok példát fel lehet hozni. 

Milyen egy kritika?

Egy kritikában tetszést, nem tetszést nyilvánítunk ki, és ezeket érvekkel kell alátámasztani. Maga az alkotás a forrás, abból kell kiindulni. Bármilyen kritikát lehet írni, ha meg van indokolva, meg van alapozva. Az nem kritika, ha valaki leírja, hogy „Ez rossz”, vagy „Ez jó.” Ezzel a szerző nem tud mit kezdeni, ebből nem lehet tanulni, mivel ez nincs alátámasztva. Kritikaírás közben gondolni kell arra, hogy nem biztos, hogy más egyet fog érteni velünk, mivel ez egy szubjektív ízlésítélet (ami mindenkinek más, ahogy fentebb írtam.)
Segíti a szerzőt, ha a kritikus idéz a műből, hisz akkor a szerző pontosan tudni fogja, mi az, amire ügyelnie kell. Ha valamit nem találunk jónak, tegyünk javaslatokat, hogyan javíthatna a szerző a dolgon.
A másik a hangnem. Kerüljük a nyers, durva hangnemet, hisz jobb esetben a szerző órákat töltött el a szöveg megalkotásával. A pocskondiázás nem célravezető, főleg, hogyha alá sincs támasztva. Rosszabb esetben az írástól is elmehet a kedve az alkotónak, holott lehet, hogy van benne potenciál, de még kezdő/és/vagy nagyon fiatal. Senki ne ringassa magát abba a tévhitbe, hogy egyből remekművet fog írni. Ez egy hosszú, éveken át tartó folyamat, és mindig van hova fejlődni. A gyakorlottabb írók is elindultak valahonnan, és ha elővennék az első alkotásukat, nem biztos, hogy el lennének ragadtatva tőle. Ettől nem szabad megijedni, mivel ez a fejlődést mutatja. Az ember, ahogy halad előre és gyakorol, kedvező esetben jobb és jobb lesz, felfedez olyan dolgokat is a régi alkotásaiban, amiket anno még nem vett észre. A stagnálás jele, ha valaki nem fedezi fel - bár ez lehet annak a jele is, hogy nem tart távolságot, nem szünetelteti kicsit a művet, ami tanácsos. Az ember a saját műveit saját szemszögből nézi, de ha eltávolodik a műtől valamennyire, más szemszögből fogja látni.
A másik: ha kritikát írunk, ne a szerzőt támadjuk. Magára az alkotásra fókuszáljunk, ne személyeskedjünk. Higgadtan írjuk le, bármilyen rossznak is találjuk az alkotást. Megfontoltan, világosan. De ha csak azért akarunk kritikát írni, hogy lehúzzuk a művet, az már régen rossz.
Egy jó kritikában a pozitívumokra és negatívumokra is ki kell térni. Leírni azt, mi tetszett, mi nem, és hogy miért, mindezt a megfelelő, udvarias hangnemben. Nem árt, ha diplomatikusak vagyunk.
Egy dicsőítő kritika jól tud esni az embernek, de ezekből nem lehet fejlődni, és a szerző el is szállhat tőle.  Ez a közegtől függ, hol publikál. Ha mondjuk az az álma a szerzőnek, hogy kiadják, és csak olyanokat kap folyamatosan, hogy ez így tökéletes, jelentheti azt, hogy ez tényleg nagyon penge mű, de ez nem biztosíték semmire. Legtöbb esetben azoknak, akik ezeket a kritikákat írják, nincs olyan rálátásuk a dolgokra, mint a tapasztaltabb műértőknek, például egy kiadó szerkesztőjének. Hiába írják az írók a „nagyközönség” számára a művüket, nem fogják kiadni, ha nem ütik meg a mércét a kiadók számára. Ebben az esetben jobb, ha az író nem csak pozitív véleményt kap, mert akkor nem lesznek illúziói. És el is érkeztünk a következő ponthoz:

Hogyan viseljük a kritikát?

Egy írónak tűrni kell a kritikát, és azzal, hogy valaki nyilvánosságra hozza a művét, íratlanul is vállalja, hogy ahhoz bárki hozzászólhat, gyakorlatilag bármit. És benne van a pakliban, hogy nem fog mindenkinek tetszeni. Még a legnagyobb írók művei sem tetszenek mindenkinek, nincs egységes ízlés.
A kritika fogadásához alázat kell. Ne úgy gondoljunk magunkra, mint a meg nem értett zsenikre, akiknek minden szava aranyat ér. Lehet, hogy úgy tekintünk a művünkre, mint a „Tökéletes Alkotásra”, és ha valaki mégsem így látja, akkor hisztizni kezdünk. Ez nem jó hozzáállás.
Ha kapunk egy normális hangnemben megfogalmazott, segítő szándékú kritikát, először is: köszönjük meg az illetőnek, hogy időt szánt ránk, és még ki is írta nekünk a hibákat. Mivel, mint írtam, a kritika szubjektív műfaj, tudni kell szelektálni. Rajtunk áll, mit fogadunk meg belőle. Hosszabb távon az a célravezető, ha alkalmazzuk azokat a dolgokat, amiket leírtak nekünk, és beláttuk, hogy igazuk van. De ahhoz, hogy belássuk, alázat kell. Vissza kell venni az egóból, mert az gátolja a fejlődést. Nem támadásnak kell venni a kritikát, hanem elgondolkodni rajta. Itt válik el, ki való erre a pályára. Egy jó író tűri és viseli a kritikát, és meg is fogadja, próbálja kamatoztatni. Amennyiben ez nem sikerül többedszeri próbálkozásra sem, pedig az író vért izzadva küzd, az nem azt mondom, hogy menjen el utcát sepergetni, de érdemes elgondolkodni azon, alkalmas-e erre a pályára. De persze az is lehet, hogy nem jó módszereket alkalmaz, ez esetben érdemes kipróbálni többet is.
A lényeg a tanulásra és fejlődésre való hajlam. Persze, az ember lehet, hogy kétségbeesik, ha negatív kritikát kap, de gondoljunk ilyenkor arra, hogy ez a fejlődésünket szolgálja. Senkinek nem tesz jót, ha mindig csak dicsérik.
A legjobb, amit tehetsz, ha kapsz ilyen jellegű kritikát: ha motivációnak fogod fel. Motiváljon, hogy jobb és jobb legyél, hisz ez a kulcsa a fejlődésnek.
Még egy dolog a végére: bátran merjük elmondani a véleményünket! Ahogy a színészeknek a taps a „jutalom”, az íróknak a visszajelzés. Engem személy szerint még az is teljesen fel tud dobni, ha csak pipát kapok, hát még ha hozzászólást! Aki ír, bizonyára tudja, mennyire nagy dolog ez. Hervasztó tud lenni, ha az alkotó nem kap semmilyen reakciót, főleg, ha törekedett arra, hogy képességeihez mérten a legjobbat hozza ki magából. De nem szabad elkeseredni ebben az esetben sem: nem azt mutatja legtöbbször a visszajelzés hiánya, hogy az illető rosszul ír. Ezt is mutathatja, de igazából ez nem magára a műre utal, hanem az emberek mentalitására.
Egyszóval: mindenkit biztatok a kritikaírásra, és reménykedem abban, hogy hasznosnak találtátok a cikkemet.

Arlene C. Dall