Tavaszi fotók

Fotóim

Kiskorom óta szeretek fotózni, ez is ugyanolyan szenvedély nálam, mint az írás. Szüleim fotósok, és rám ragadt tőlük a fényképezés művészetének a szeretete. :) Gondoltam, megosztok veletek néhány fotót témák szerint. Remélem, tetszeni fognak nektek.

Fekete-fehér

Szépia

Naplemente

Mindenféle

Fejlécek

Ezeket a fejléceket csak úgy csináltam gyakorlásképp, és gondoltam, egy helyre teszem őket, azaz ide. NE vidd el, és főleg ne tüntesd fel a sajátodként! Tudom, nem a legjobbak meg minden, + úgyis csak passzióból készítettem őket, de azért remélem, tetszenek. :)

Az első és egyetlen karácsony

Milyen érzés lehet az, ha szeretsz valakit, de nem mondhatod el neki? Ha meg akarod érinteni, de nem lehet? Ha egy futó érintésed szenvedésbe és öntudatlanságba taszít...? 
Egy magányos, szerelemre vágyó férfi és egy lány első és egyetlen közös karácsonya... 

Tudnivalók: 
X-Men one-shot. 
A történet igazából egy fejezet, de én kettészedtem. A sztori fordítás, amit a szerző (Ludi_Ling) engedélyével végeztem. A szerző profilja: http://archiveofourown.org/users/Ludi_Ling/pseuds/Ludi_Ling 
Itt tekinthető meg az eredeti történet: http://archiveofourown.org/works/2854652
Az X-men, illetve Vadóc és Remy ismerete nélkül is meg lehet érteni, nem szükségeltetik háttértudás. 
Nagyon várom a véleményeiteket!: :) 

A szokásos, karácsonyi sürgés-forgás közepette evőeszközök csörrentek, poharak csilingeltek, ahogy egymásnak ütődtek, és vidám fecserészés hangjai hallatszottak. A háttérből lágy, ünnepi zene szűrődött. Egyszóval semmi olyasmi, ami érdekelte volna.

Remy LeBeau fanyarul elmosolyodott magában, és mosolya visszatükröződött az ablakban. Mint mindig, most is egyedül töltötte a karácsonyt. Ezt még sohasem realizálta egészen a mai napig, ahogyan itt állt. Az újkeletű felismerést annak köszönhette, hogy karácsony volt - a család, barátok, nevetés, és boldogság ideje -, minden, aminek ő nem lehetett részese. Eszébe jutottak a gyerekkori ünneplések, a vad partik, a Tolvajcéh pótolhatatlan bajtársiassága, Mattie nénikéje meleg ölelése. Belle és az ő titkos csókjai a kis nyaraló mögött. Minden egyes karácsony emlékeztette őt ezekre a helyrehozhatatlan memóriadarabkákra, amelyeket mindenáron el akart felejteni. És bár ez könnyen ment neki, mivel az utóbbi években gyakorlatilag az utcán élt, mindig be tudta hízelegni magát valamilyen partira, ha elég keményen próbálkozott. Bár nem is volt olyan nehéz…

Ahogy itt állt a Xavier-kúria előtt ezekben a könnyed percekben, visszatértek az emlékei. A fájdalmas emlékei.

Sokkal jobb volt idekint állni a nagyszárnyú ablakoknál a hideg téli éjszakában, bámulni bele a sötétségbe, és úgy tenni, mintha mindez semmit sem jelentene. De mégis jelentett. Utálta magát érte, mert ez arra engedett következtetni, hogy igenis érdekelte az, amit ott bent, a teremben zajlott, és ott akart lenni közöttük. Kibaszott jó.

Hirtelen valami vörös villant fel, és Rachelt látta meg visszatükröződni az ablakon; a csillag alakú fülbevalói begyűjtötték a gyémántcsillár fényét, ahogy előrehajolt, hogy beszéljen a Professzorral. Remy elfordult a tükörképtől, és összeráncolta a homlokát.

Rachel még gyerek volt; Scott Summers és Jean Grey tizenéves lánya. Jean rég meghalt, Scott pedig összetört, és úgy, ahogy Remy, ő is kerülte a családi összejöveteleket. Xavier most pótapa szerepében tetszelgett a mogorva és zárkózott lány előtt, aki majdnem olyan megtört volt, mint akkor, amikor eljött a családjától. Ő volt az egyik oka annak, hogy Remy eljött ide, egy csapat mutáns közé, és ez nem kecsegtetett sok jóval. A kölykök többnyire nem igazán törődtek a szabályokkal, de a férfinak nem sok választása volt, főleg, ahogy a dolgok jelenleg álltak közte és Essex közt.

És ott volt a másik ok.

Remy félrenézett, becsúsztatta a kezét az első zsebébe, és ujjai a cigarettájára tévedtek. Gyomrába szörnyű bűntudat mart, és… még valami. Fájdalom? A férfi tudatosan nem elemezte az érzéseit, de most rátörtek, még erősebben, mint valaha. Ez volt az első alkalom, amikor valóban elismerte magában, hogy ő nem ilyen, és nem tetszik neki ez az egész. Ő nem akart olyanná válni, mint Essex besúgói, és nem akart ártatlan embereket elárulni. Bassza meg. Kell a füst.

Előhúzta a cigarettát a zsebéből, és már majdnem meggyújtotta, amikor meglátta a Professzort felé közeledni. Remy nem az a fajta volt, aki automatikusan haptákban állt a hatóságok előtt, kivéve, ha megérte neki; de a Professzornak sikerült kivívnia belőle az elismerést anélkül, hogy tudatában lenne.

Xavier azért jött, mert valamiféle pszichikus erőt gyanított kint, és Remy, ahogy a tolószékhez kötött, szerény férfi közeledett hozzá, nem tudta megállni, hogy ki ne húzza magát és visszacsúsztassa a cigarettáját a zsebébe. Bármit is gondolt Remy az idős férfi hiábavaló álmáról az emberek és mutánsok közötti harmóniáról, elismerte Xaviert. Ő megpróbált tenni azért, hogy az álmai valóra váljanak.

- Úgy látom, ez az együtt a család-dolog nem a te reszortod - jegyezte meg a Professzor szárazon, amikor odaért Remyhez. Furcsán szólt hozzá - a hangja lágy és fegyelmezett volt, mint Essexnek, de a fő különbség, hogy míg Sinister hangja hideg volt és érződött belőle, hogy mindent és mindenkit megvet maga körül, Xavieréből melegség és nyugalom áradt, amihez Remy nem igazán volt hozzászokva.

- Eléggé szeretem a partikat - válaszolt Remy kesernyés mosollyal -, de ezt a családos dolgot sohasem csináltam valami jól.

Xavier jellegzetes mosolyra húzta az ajkát, és aprót biccentett a fejével.

- Nos, nem te vagy az egyetlen - jegyezte meg, és fejét enyhén oldalra biccentette. Remy követte tekintetének az irányát, és szeme Logan, Ciklon és Vadóc hármasán állapodott meg, akik komoran beszélgettek egymással egy félreeső sarokban a táncparketten. Nem segített a dolgon az, hogy a látványuktól hirtelen féltékenység vonult végig rajta, ami ellen semmit sem tudott tenni. Remy már párszor legyőzte ezt az érzést, és annak ellenére, hogy ordított, hogy Rozsomák és ő teljesen mások, sikerült kivívnia a férfinak azt, amit a legtöbb férfi nem tudott belőle. És az sem segített, hogy Ororo volt az egyetlen igaz barátja ebben a teremben, na és Vadóc…

Ismét félrenézett, és behúzta az állát.

- Úgy tűnik, Logan jól beilleszkedett - dörmögte nem túl őszintén, és az ujjai viszkettek azért, hogy újra kézbe vegye a cigarettáját.

- Azért az is számít, hogy Logan már jó pár éve itt van - közölte Xavier higgadtan. - Amikor először megérkezett ide, más volt a helyzet.

- Betartja a szabályokat, mi? - szólt Remy gúnyosan, amire Xavier elmosolyodott.

- Ami azt illeti, általában a karácsonyi időszakot a városban dúlva-fúlva tölti. Nem egyszer segítettem már őt ki. - Ravasz mosolyt küldött a fiatal férfi irányába. - Ahhoz képest te nem is csinálod olyan rosszul.

- Micsoda szégyen! - mondta Remy vontatottan. - De most itt vagyok, és arra gondoltam, megpróbálom lenyűgözni a srácait. - Újra rápillantott a kis csoportra a táncparketten, és tekintete önkéntelenül is Vadócon állapodott meg. Pokolian sok időt töltött a csodálásával - a csodálásával, és nem az érintésével, amiben nem lenne sok köszönet. Ezt nem szerette, mert megszokta azt, hogy mindig megkapja azt, amit akar; és noha minden tolvaj élvezte a díj utáni üldözés izgalmát, amit sohasem kaphat meg, nem volt benne biztos, hogy ez a fajta izgalom érvényes a nők esetében is. A hajsza jó móka volt, mert mindig bezsebelhette az ember a végén a jutalmat.

De Vadóc sohasem lehetett az övé, és noha időnként élvezte az utána való hajszát, máskor egyenesen bosszantónak találta. Ennek ellenére itt volt, és veszélyesen közel járt a következtetéshez, hogy valójában miatta jött el ide, és nem máshol van, mondjuk a városban tombolva miatta. Tény, hogy az utóbbi hetekben több időt töltött el a róla való álmodozással, és mivel úgy vonzotta őt, akár éjjeli lepkét a fény, nem akart többé ellenállni neki.

- Talán a legbölcsebb dolog visszavonulót fújni a csata előtt, amit úgysem nyerhetsz meg - közölte Xavier, megtörve a férfi gondolatmenetét.

- Olvas a fejemben, Professzor? - kérdezte hűvösen, és önkéntelenül is megérintette a cigarettát a zsebében.

Xavier nem mondott semmit, csak figyelte egy pillanatig, ahogy hetyke nyugalommal előszedte és meggyújtotta a cigarettáját.

- Az ilyen esetekben általában - felelte komoran - nem kell használni a gondolatolvasó képességeimet. - Különben is - tette hozzá fanyarul -, nem is igazán tudnék olvasni a tiédben. Te jól elfeded a gondolataidat, mivel egyfajta akadályt állítasz fel köréjük - egy szilárd falat, ami elrejti őket. És noha én könnyen áthatolok rajta, nem kell azt feltételezni, hogy minden esetben élek is a képességeimmel - legalábbis nem kíváncsiskodom akkor, ha nem akarok.

- Hm - szólalt meg Remy, ahogy kifújta a füstöt. - Érdekes.

- Igen - mondta Xavier, tekintete követte Remyét, aki a három alakot bámulta a táncparketten. - Azt hiszem, ez része a te erődnek. - Megállt, és jóval lágyabban folytatta: - De semmi szükség olvasni a gondolataidban akkor, ha Vadócról van szó. Elég a pillantásod.

- Ilyen átlátszó vagyok? - Remy halkan felnevetett, de a Professzor figyelmen kívül hagyta a megjegyzését.

- Vigyázz, mit kínálsz fel neki, Remy - mondta a férfi a szokott nyugalommal, amit előtte Remy kedvesnek talált, most nyugtalanítónak. - Ő még nem áll készen. Ha valóban törődsz vele… ne okozz neki fájdalmat.

Azzal elment, otthagyva Remyt, nyelvén a válasszal, akinek esze ágában sem volt megfogadni a kéretlen tanácsot.

Törődik vele? Sohasem törődött. De mégis…

Ekkor Vadóc tekintete találkozott az övével, zöld szeme hívta őt. Azt tette, amit mindig, amikor így pillantott rá egy nő - egyenesen ránézett; nem hátrált meg. Félrefújta a füstöt, amire Vadóc a padlóra szegezte a tekintetét. Nem volt kihívó - Remy csupán pár hónapja ismerte, de elég jól ahhoz, hogy tudja, a lány nem veri őt át. A férfi iránta tanusított figyelme és állhatatossága egyszerre kavarta fel Vadócot és hízelgett neki, és ezért cserébe egyenes volt vele. Ez már önmagában is összezavarta Remyt. Azok a nők, akik nem akartak semmi különöset tőle, ritkán voltak őszinték hozzá. Azt várta, hogy Vadóc el fog fordulni tőle, de ehelyett legnagyobb meglepetésére ismét rászegezte a tekintetét és elindult az irányába.

Remy azon kapta magát, hogy visszatartja a lélegzetét.

Minden alkalommal, amikor azt hitte, magasra dobta a labdát, a lány lepatintotta, és ez meglehetősen tetszett neki, mivel a legtöbb nő kiszámítható volt, ami őt ugyancsak untatta. Azonban Vadóccal sohasem volt egy unalmas pillanata sem.

Soha egy unalmas pillanata.

Különösen ebben a vörös ruhában…

Remy megpróbálta elfojtani a mosolyát, de nem volt biztos abban, hogy sikerült is neki.

Vadóc sohasem fordított nagy figyelmet az öltözködésére - kinyúlt pulóvereket és buggyos nadrágokat hordott általában, amik nem engedték láttatni a bőrét. De a lány ma testhezálló, vörös dresszt, hosszú kesztyűt és magassarkút viselt, és a hajában mindenféle dísz virított. Nem kellett sokat találgatni ahhoz, hogy ez az öltözet nem csak a karácsonynak szól. Hanem neki.

„Semmi szükség arra, hogy lenyűgözz engem, chére*” – gondolta magában. „Úgy tetszel nekem, ahogy vagy.”

Ronda pulóverekben, dölyfösen meg minden.

- Szia - mondta Vadóc, amikor odaért hozzá.

- Szia - válaszolt a férfi.  

Néhány másodpercnyi csend állt be, de egyáltalán nem volt kínos... egyike azoknak az idilli csendeknek, amik többet mondanak minden szónál.

- Ez nem fog Xaviernek tetszeni - jegyezte meg Vadóc néhány pillanat múlva, fejével a férfi kihunyó cigarettája felé biccentve. Remy félmosolyra húzta a száját, és ajkához érintette a cigarettát.

- Vicces... Nem tette szóvá, amikor beszéltem vele pár perce - szívott egy slukkot belőle tettetett hanyagsággal. - Talán ez valamiféle karácsonyi engedmény. Karácsony szelleme meg ilyesmi.

Vadóc szemöldöke magasra szaladt.

- Nem úgy tűnsz, mint akit átjár a karácsony szelleme.

- Nos - fújta ki a férfi a füstöt, ami lassan gomolygott körülötte -, a karácsony sohasem töltött el túl nagy izgalommal - hazudott.

A lány gúnyos arckifejezéssel nyugtázta megjegyzését, és elhúzta a száját.

Az összhatás annyira komikus volt, hogy nem tehetett róla, de hangosan felnevetett, amire Vadóc még lesújtóbb pillantást vetett rá.

- Ha nem érzed jól magadat itt, édes - mondta neki huncutul -, akkor miért nem otthon, a családoddal töltöd az ünnepeket?

Remy végigmérte, és elmosolyodott.

- Jobb szeretem az itteni levegőt.

Remynek ínyére volt a gúnyos, bosszús mosoly, amit a lány küldött felé, mert vonzalom is ült benne, amit Vadóc nem tudott jól leplezni. De a férfi észrevette.

- Komolyan kérdem. Nincs senkid otthon, akit meglátogathatnál?

Nem igazán tudta, hogy csinálta, de a lánynak valahogy mindig sikerült olyasmit mondania, amivel próbára tette a hiúságát.

- Többé már nincs - válaszolta a férfi ridegül.

Nem akarta, hogy a szomorúsága kicsengjen a hangjából, de amikor Remy a lányra emelte a tekintetét, Vadóc szeme tele volt aggodalommal és együttérzéssel. A lány a következő pillanatban kinyújtotta kesztyűs kezét, és barátságosan, megértően hozzáért a karjához.  

- Akkor miért nem jössz és csatlakozol hozzánk? - kérdezte Vadóc komolyan. - Ciklon beszélni szeretne veled.

- Kösz, de nem. - Remy elhallgatott, tekintete rátévedt a lány egy kiszabadult szalagjára, amit önkéntelenül is az ujjai közé csippentett. - Nem szeretem ezeket a családi összeröffenéseket - folytatta, és elpöccintette a csikket. - Túl érzelgősek az én ízlésemnek. Jó itt nekem. De csak ha te is itt vagy velem, chére - tette hozzá őszintén.

Vadóc szép ívű szemöldökét ismét felvonta, azzal a jól ismert, kétkedő huncutsággal, amit Remy annyira szeretett.

- Remy, karácsony van. Neked is részt kéne venned benne. - Vadóc olyan komolyan mondta, hogy Remyből majdnem megint kitört a nevetés.

- Hát, ha már így mondod... Azt hiszem, igazad van. - Remy tekintete megakadt a fagyöngyön, ami alatt Betsy és Warren csókolózott pár perccel ezelőtt. - Mi lenne, ha odamennénk, és mi is azt csinálnánk a fagyöngy alatt, amit ők? - javasolta ravaszul. - Megmutathatnád nekem, miért is olyan elsöprő Vadóc csókja.

Jobban meggondolva akkor szerette a legjobban Vadócot, ha ugratta. Ilyenkor a lány arcán pír jelent meg, elnyíltak azok az édes ajkai, és szemöldöke találkozott egymással.

- Remy, tudod, hogy én nem tudlak…

- De, tudsz - vágta rá rögtön, még mielőtt végiggondolná a szavait. - Korábban már láttalak téged más férfiakkal csókolózni. Más, idegen férfiakkal. Olyan izgatottaknak tűntek, mielőtt elterültek… És Remy borzasztóan féltékeny rájuk, chére. Nem tud lenyugodni addig, amíg meg nem tudja, mi ez a nagy felhajtás.

Amikor a lány halkan, keserűen megszólalt, a férfi tudta, hogy túl messzire ment:

- Ne viccelődj ezzel. Ha megcsókollak téged, ellopok egy kis részt belőled. Az emlékeid az enyéim lesznek. Lehet, hogy fájdalmat okoznék neked. 

Remy elfordult tőle és megvonta a vállát.

- Lehet, hogy nem bánnám annyira - válaszolta szokatlan őszinteséggel. - Lehet, hogy kell nekem valaki, aki megért engem. Lehet, hogy szükségem van valakire, aki tudja a legbensőbb titkaimat. És ha köthetnék veled egy alkut és megcsókolhatnálak, lehet, hogy megérné. - Elhallgatott, vetett a lányra egy kutató pillantást, ami valahogy jóval mélyebbre és kifejezőbbre sikeredett, mint ahogy tervezte. - Milyen önző is vagyok, igaz, chére? - kérdezte csábosan.

Vadóc hosszú pillanatig nem szólt semmit, és hallgatása elárulta számára, hogy elcsábult - ha csak egy futó gondolat erejéig is.

Remy mindenre számított - haragos tekintetre, tiltakozásra, pofonra... csak erre a nézésre nem.  A lány zöld szeme elég volt ahhoz, hogy megmentse őt a kárhozattól. Belle számára olyan volt, akár egy angyal, de Vadóc valami egészen más, akitől egész mellkasa égett.

- Őrült vagy - motyogta a lány végül, mintha nem jönne más szó a szájára.

- Chére - kezdett bele Remy vontatottan, ahogyan hozzáérintette a cigarettát a szájához. - Egy nő puszta közelsége elég ahhoz, hogy egy férfit megőrjítsen. Az, ha nem érhet hozzá, pedig ahhoz, hogy teljesen elveszítse az eszét. - A férfi újabb szünetet tartott, és rájött, hogy már megint túl messzire ment.

A lány lebiggyesztette az ajkát.

- Ez minden, ami érdekel? - dörmögte komoran. - Az érintés? Nem tudlak megérinteni, és ezt te is tudod. Miért beszélsz úgy róla, mintha lehetséges lenne?

- Az ok, amiért erről beszélek, chére - válaszolt bársonyosan, ahogy eloltotta a cigarettát egy cserepes növény tartóján az ablakpárkányon -,  az az, hogy még annak ellenére is, hogy nem tudjuk megérinteni egymást, gondolunk rá. Ahogy én is, tudom, hogy te is.

Vadóc ekkor majdnem felképelte. Majdnem.

- Honnan tudod ezt?

- Onnan, Vadóc, hogy tisztában vagyok vele, hogy miközben felvetted ezt a ruhát, és a tükör előtt nézted magadat benne, arra gondoltál, milyen érzés is lehet számomra az, ha megérintelek téged, ahogyan ezt viseled.

Remy nem értette, mi késztette arra, hogy ma este ilyen messzire menjen.

Talán az ital; talán csak Vadóc látványa ebben a feszülős ruhában, mindenesetre mindezek együttese elég volt ahhoz, hogy meghozzák a bátorságát és őrületbe és kétségbe taszítsák.

Bárhogy is, már túl késő volt ahhoz, hogy visszavonja szavait, és tudta, hogy hibát követett el, még akkor is, ha ez volt az igazság.

Vadóc pislogott, rámeredt; kinyitotta majd becsukta a száját.

A következő pillanatban sarkon fordult, és elment, otthagyva az átkozódó férfit az ablakpárkányon. 

* chére: drága. (francia). Le lehetett volna fordítani, de mivel Remy Louisianából származik, úgy döntöttem, benne hagyom, mert ez a megszólítás utal a származására.

Milyen egy kritika és hogyan viseljük?

„Beszólsz? Csinálj jobbat!” – Gondolom, mindenkinek ismerős ez a mondat. Én igen gyakran találkozom ezzel a mentalitással, és nem csak blogos környezetben. Sokan nem is tudják, hogy ennek a hozzáállásnak története van, és a XVIII. századtól nem releváns ez a felfogás.

Egy kritikaírónak, egy kritikusnak nem ez a feladata. Neki nem kell tudnia létrehoznia azt, amiről ő véleményt formál, de ehhez még kritikusnak sem kell lennie. Bármilyen közhely is, de mindenkinek joga van véleményt formálni, azonban sok ember hajlamos elfeledkezni erről, ha méltatják az alkotását. Az már a véleményformáló szegénységi bizonyítéka, ha nem olyan formában teszi, (erre kitérek később) de neki is joga van. Ezt mindig szem előtt kell tartani.

A „kritika” egy görög szó, eredeti jelentése különbségtevés, döntés, ítélkezés. Mint látjuk, maga a szó is arra utal, hogy aki kritikát formál, az ítélkezik. Az ókori görögök azt tartották, hogy csak az képes jó művet létrehozni, és csak az formálhat véleményt, aki azt a dolgot át is élte. Platón fogalmazta ezt meg Homérosz művei kapcsán. Nem tartotta valami sokra, mivel Homérosz olyan dolgokról is írt, amiket ő nem élt át. Tehát Platón szerint arról kell írni, amiről tudunk, és csak akkor ítélhetjük meg más művét, ha mi is létre tudjuk azt hozni. Egyszóval az ókortól ez a fajta „csinálj jobbat, akkor szólj be!” - mentalitás uralkodott – sokaknál még most is –, egészen a XVIII. századig. 

Ekkor változás állt be. Lessing kijelentette, hogy egy kritikusnak nem köteles képesnek lennie megcsinálni azt, amit kritizál, csupán szubjektív ízlésítélettel kell rendelkeznie, amivel az összes ember bír. Mindenki formál véleményt, még azokról a dolgokról is, amikhez nem ért. Én személy szerint egyáltalán nem értek a filmrendezéshez, mégis meg tudom ítélni, hogy egy film milyen. Ugyanaz: a főzéshez se konyítok, de tudom, hogyha egy étel rossz. Az ízlés szubjektív, és az a közös az ízlésben, hogy mindenkinek van, de mindenkinek más.

Ezzel a problémával áll szemben a kritikus. Két dolgot tehet: ha az adott dolog, amiről kritikát formál, vannak szabályai, arra hagyatkozhat. De mi a teendő abban az esetben, ha nincsenek szabályok? Mint az alkotások esetében. A szabályok – íratlan szabályok – persze itt is érvényesek, de nyilván nincs olyan mű, hogy „Az írás törvénykönyve”, ami alapján minden egyes könyvet megítélhetünk, és arra hivatkozhatunk. Az írás részben tehetség kérdése (is, többibe nem megyek bele), épp ezért nincsenek bírói ítélő könyvre hasonlító, pontokba szedett szabályai. Tehát mi a teendő? Ebben az esetben tulajdonképpen bármilyen ítéletet hozhatunk. Nincs evidencia, mivel nincs szabálykönyv. Az ízlésítélet reflexív: önmagára újra és újra rákérdez. Nem lehet megmondani, mi a jó mű, és erre ne is hivatkozzunk. Minden korban más számított jónak és rossznak. Gondoljunk csak bele abba, hogy Shakespeare-t a saját korában nem tartották jó szerzőnek, sőt. Később fedezték őt fel, de erre sok példát fel lehet hozni. 

Milyen egy kritika?

Egy kritikában tetszést, nem tetszést nyilvánítunk ki, és ezeket érvekkel kell alátámasztani. Maga az alkotás a forrás, abból kell kiindulni. Bármilyen kritikát lehet írni, ha meg van indokolva, meg van alapozva. Az nem kritika, ha valaki leírja, hogy „Ez rossz”, vagy „Ez jó.” Ezzel a szerző nem tud mit kezdeni, ebből nem lehet tanulni, mivel ez nincs alátámasztva. Kritikaírás közben gondolni kell arra, hogy nem biztos, hogy más egyet fog érteni velünk, mivel ez egy szubjektív ízlésítélet (ami mindenkinek más, ahogy fentebb írtam.)

Segíti a szerzőt, ha a kritikus idéz a műből, hisz akkor a szerző pontosan tudni fogja, mi az, amire ügyelnie kell. Ha valamit nem találunk jónak, tegyünk javaslatokat, hogyan javíthatna a szerző a dolgon.

A másik a hangnem. Kerüljük a nyers, durva hangnemet, hisz jobb esetben a szerző órákat töltött el a szöveg megalkotásával. A pocskondiázás nem célravezető, főleg, hogyha alá sincs támasztva. Rosszabb esetben az írástól is elmehet a kedve az alkotónak, holott lehet, hogy van benne potenciál, de még kezdő/és/vagy nagyon fiatal. Senki ne ringassa magát abba a tévhitbe, hogy egyből remekművet fog írni. Ez egy hosszú, éveken át tartó folyamat, és mindig van hova fejlődni. A gyakorlottabb írók is elindultak valahonnan, és ha elővennék az első alkotásukat, nem biztos, hogy el lennének ragadtatva tőle. Ettől nem szabad megijedni, mivel ez a fejlődést mutatja. Az ember, ahogy halad előre és gyakorol, kedvező esetben jobb és jobb lesz, felfedez olyan dolgokat is a régi alkotásaiban, amiket anno még nem vett észre. A stagnálás jele, ha valaki nem fedezi fel - bár ez lehet annak a jele is, hogy nem tart távolságot, nem szünetelteti kicsit a művet, ami tanácsos. Az ember a saját műveit saját szemszögből nézi, de ha eltávolodik a műtől valamennyire, más szemszögből fogja látni.

A másik: ha kritikát írunk, ne a szerzőt támadjuk. Magára az alkotásra fókuszáljunk, ne személyeskedjünk. Higgadtan írjuk le, bármilyen rossznak is találjuk az alkotást. Megfontoltan, világosan. De ha csak azért akarunk kritikát írni, hogy lehúzzuk a művet, az már régen rossz.

Egy jó kritikában a pozitívumokra és negatívumokra is ki kell térni. Leírni azt, mi tetszett, mi nem, és hogy miért, mindezt a megfelelő, udvarias hangnemben. Nem árt, ha diplomatikusak vagyunk.

Egy dicsőítő kritika jól tud esni az embernek, de ezekből nem lehet fejlődni, és a szerző el is szállhat tőle.  Ez a közegtől függ, hol publikál. Ha mondjuk az az álma a szerzőnek, hogy kiadják, és csak olyanokat kap folyamatosan, hogy ez így tökéletes, jelentheti azt, hogy ez tényleg nagyon penge mű, de ez nem biztosíték semmire. Legtöbb esetben azoknak, akik ezeket a kritikákat írják, nincs olyan rálátásuk a dolgokra, mint a tapasztaltabb műértőknek, például egy kiadó szerkesztőjének. Hiába írják az írók a „nagyközönség” számára a művüket, nem fogják kiadni, ha nem ütik meg a mércét a kiadók számára. Ebben az esetben jobb, ha az író nem csak pozitív véleményt kap, mert akkor nem lesznek illúziói. És el is érkeztünk a következő ponthoz:

Hogyan viseljük a kritikát?

Egy írónak tűrni kell a kritikát, és azzal, hogy valaki nyilvánosságra hozza a művét, íratlanul is vállalja, hogy ahhoz bárki hozzászólhat, gyakorlatilag bármit. És benne van a pakliban, hogy nem fog mindenkinek tetszeni. Még a legnagyobb írók művei sem tetszenek mindenkinek, nincs egységes ízlés.

A kritika fogadásához alázat kell. Ne úgy gondoljunk magunkra, mint a meg nem értett zsenikre, akiknek minden szava aranyat ér. Lehet, hogy úgy tekintünk a művünkre, mint a „Tökéletes Alkotásra”, és ha valaki mégsem így látja, akkor hisztizni kezdünk. Ez nem jó hozzáállás.

Ha kapunk egy normális hangnemben megfogalmazott, segítő szándékú kritikát, először is: köszönjük meg az illetőnek, hogy időt szánt ránk, és még ki is írta nekünk a hibákat. Mivel, mint írtam, a kritika szubjektív műfaj, tudni kell szelektálni. Rajtunk áll, mit fogadunk meg belőle. Hosszabb távon az a célravezető, ha alkalmazzuk azokat a dolgokat, amiket leírtak nekünk, és beláttuk, hogy igazuk van. De ahhoz, hogy belássuk, alázat kell. Vissza kell venni az egóból, mert az gátolja a fejlődést. Nem támadásnak kell venni a kritikát, hanem elgondolkodni rajta. Itt válik el, ki való erre a pályára. Egy jó író tűri és viseli a kritikát, és meg is fogadja, próbálja kamatoztatni. Amennyiben ez nem sikerül többedszeri próbálkozásra sem, pedig az író vért izzadva küzd, az nem azt mondom, hogy menjen el utcát sepergetni, de érdemes elgondolkodni azon, alkalmas-e erre a pályára. De persze az is lehet, hogy nem jó módszereket alkalmaz, ez esetben érdemes kipróbálni többet is.

A lényeg a tanulásra és fejlődésre való hajlam. Persze, az ember lehet, hogy kétségbeesik, ha negatív kritikát kap, de gondoljunk ilyenkor arra, hogy ez a fejlődésünket szolgálja. Senkinek nem tesz jót, ha mindig csak dicsérik.

A legjobb, amit tehetsz, ha kapsz ilyen jellegű kritikát: ha motivációnak fogod fel. Motiváljon, hogy jobb és jobb legyél, hisz ez a kulcsa a fejlődésnek.

Még egy dolog a végére: bátran merjük elmondani a véleményünket! Ahogy a színészeknek a taps a „jutalom”, az íróknak a visszajelzés. Engem személy szerint még az is teljesen fel tud dobni, ha csak pipát kapok, hát még ha hozzászólást! Aki ír, bizonyára tudja, mennyire nagy dolog ez. Hervasztó tud lenni, ha az alkotó nem kap semmilyen reakciót, főleg, ha törekedett arra, hogy képességeihez mérten a legjobbat hozza ki magából. De nem szabad elkeseredni ebben az esetben sem: nem azt mutatja legtöbbször a visszajelzés hiánya, hogy az illető rosszul ír. Ezt is mutathatja, de igazából ez nem magára a műre utal, hanem az emberek mentalitására.

Egyszóval: mindenkit biztatok a kritikaírásra, és reménykedem abban, hogy hasznosnak találtátok a cikkemet.

Arlene C. Dall

Tökéletes Randi a Tökéletes Férfival

Sziasztok!

Ezúttal egy novellát hoztam nektek. Fogadjátok szeretettel! Kiskorúak csak saját felelősségre olvassák el az erotikus tartalom miatt.

Olyan boldog vagyok! Randizni megyek életem szerelmével, az én igazi, szőke hercegemmel és lovagommal! Ő a legtökéletesebb férfi, és csak az enyém! Csak engem szeret, én vagyok élete értelme! Minden eszményi… Egy apróságot leszámítva, bár igazából ez sem nagy gond. Őt én teremtettem magamnak. Létrehoztam a Tökéletes Férfit, mindenre beprogramoztam, amire csak be kell, ugyanúgy néz ki és viselkedik, akár egy igazi férfi. Mondanom sem kell, hogy minden a helyén van… A kézfején levő, pihés szőrtől elkezdve a lábujjkörmén át mindent én terveztem meg rajta. Az Adrian nevet adtam neki iskolatársam után, akibe évek óta reménytelenül szerelmes vagyok. Pont olyan küllemre, mint ő, de az én Adrianem még nála is gyönyörűbb, ha lehet ilyen mondani. Ha csak ránézek, úgy érzem, atomjaimra esem szét, és minden megszűnik, csak ő létezik. Szerelmes vagyok belé, és ő is belém, azt mondta! Mi egymáshoz tartozunk, minket senki sem választhat szét!

Szerelmet vallottam neki… Az igazi Adriannek. Bevallottam, mennyire őrültül szeretem őt már évek óta, végre rászántam magamat hosszas tépelődés után. De ő közölte, hogy már eljegyzett valakit, és különben sem vagyok az esete… Én! Én nem vagyok az esete, akiért kilométeres sorok állnak…!

Összetörtem. Hónapokon keresztül csak sírtam, és nem tudtam kiheverni a visszautasítást. Antidepresszánsokon éltem, meg akartam halni. Ám ekkor támadt egy ötletem! Ha Adrian nem lehet az enyém, hát megcsinálom a mását! Ha már az igazit nem kaphatom meg…

Az elhatározást tett követte, és megalkottam Őt labortársaim segítségével. Azonban becsaptam őket, és azt hazudtam, a projekt nem sikerült. Magamnak akartam Adriant, nem akartam, hogy rajtam kívül bárki más is érintse. Nem éltem volna túl még egy csalódást.  

Senki sem tud róla. Rejtegetem őt a laborban, a saját hálókörletemben, akár egy szökött fegyencet. Idő kérdése, amíg rájönnek, de addig is igyekszem kihasználni minden egyes vele töltött pillanatot.

Adrian eleinte meglehetősen esetlenül viselkedett. Mindenre rácsodálkozott, többek között azt se tudta, hogy kell megölelni valakit. De én megtanítottam rá, és mivel azt programoztam be neki, hogy intelligens és gyors felfogású legyen, igen hamar elsajátította az ismereteket. De azért van még mit tanulnia…

Amikor megemlítettem neki, hogy elvihetne randizni, csak értetlenül pislogott. Ezt nem tápláltam be neki. El kellett neki magyaráznom, mit csinál két ember akkor, ha randizni megy. Legnagyobb örömömre beleegyezett, sőt, azt felelte, mikor kérdeztem tőle, hogy hova menjünk, hogy legyen meglepetés.

Mindent gondosan megszerveztem, így minden készen áll egy tökéletes randihoz. A Tökéletes Randihoz.

Az alkalomra egy mályvaszínű, mélyen dekoltált, apró strasszkövekkel díszített blúzt és combközépig érő, fekete színű, testhez feszülő szoknyát húztam fel. Hosszú, természetes szőke hajamat kontyba fogtam a fejem tetején, tengerkék szememet türkiz színű szemceruzával húztam ki. Ajkamra szolid, rózsaszín szájfényt tettem. Gyönyörűnek és ellenállhatatlannak éreztem magamat, és titokban reméltem, Adrian se fog tudni ellenállni nekem…

- Indulhatunk, szerelmem? – jelent meg az én szőke Hercegem az ajtóban. Már fél órája készülődött a mosdóban, és amikor megláttam, kihagyott a szívem egy ütemet.

Egyszerűen tökéletes volt. Sötétkék, általam választott öltönye a megfelelő helyeken feszült izmos, kidolgozott testére, szőke, enyhén hullámos haját hátrafésülte egy tincset leszámítva, amely belehullott égszínkék szemébe.

Csak bámultam rá lélegzetvisszafojtva, lábam földbe gyökerezett. Dermedtségemből maga Adrian zökkentett ki, aki odalépett elém és a karját tartotta. Egy pillanatig csak meredtem rá kábán, majd megráztam a fejemet és belékaroltam.

A világ legszerencsésebb lányának éreztem magamat, ebben a pillanatban senki és semmi nem szeghette a kedvemet.

Természetesen fel voltam készülve arra az eshetőségre, hogy valaki észrevesz minket. Épp ezért tettem a randi időpontját éjjel tizenegyre. Ilyenkor a legtöbb, bentlakó labortársam már alszik, vagy épp lefekvéshez készülődik.

Hogy mindketten kipihentek legyünk, nappal is aludtunk jó hat órát – természetesen összebújva, ahogy szoktunk. Nem is tudom, hogy bírtam eddig úgy elaludni, hogy nincs senki sem mellettem. Igaz, még csak egy hete ismerjük egymást, de a mi kapcsolatunk finoman szólva is speciálisnak mondható. Csókon kívül nem történt még semmi sem közöttünk, de addig nem is akarok semmit, amíg nem randizunk rendesen. Persze vágyom rá. Elmondhatatlanul vágyom rá, akarom őt, minden egyes porcikám ordít azért, hogy végre együtt legyünk. De mindent a maga idejében.

A randi első helyszíne a kedvenc kis tavacskám volt, ahonnan látszanak a város fényei. Igazán hangulatos, romantikus hely a japán stílusú kőhídjával és vízbe hajló fűzfáival. Beszívtuk orrunkba a nyíló virágok illatát, és élveztük a bőrünket simogató, lágy szellőt.

Némán mentünk egymás mellett, de nem is kellettek szavak. Adrian közelsége, keze a kezemben, a tudat, hogy szeret engem… és csakis engem, elmondhatatlan boldogsággal töltött el. Száműztem a fejemből a gondolatot, hogy ő nem egészen ember, ma éjjel nem számítottak efféle „formaságok.” Ő az én nagybetűs szerelmem, az én Adrianem…!

Felsóhajtottam, és ráhajtottam a fejemet a vállára. A hídon álltunk, és néztük a fodrozódó vizet. Felszínén tükröződtek a város fényei, akár megannyi, színes lánggal lobogó gyertya. Fájdalmasan gyönyörű volt.

Adrian arcára tévedt a pillantásom, akit még sohasem láttam ennyire tökéletesnek. Alig mertem elhinni, hogy ő az enyém, hogy mi egymáséi vagyunk. Felemeltem a fejemet, és leheletfinom csókot hintettem az állára. Adrian nem mozdult, össze sem rezzent, csak állt ott tovább szobormereven. Újból megpróbáltam reakciót kicsikarni belőle, ezúttal jóval lényegre törőbben: átkaroltam a nyakát és szájon csókoltam. Testemmel nekifeszültem az ő testének és beletúrtam a hajába. Legnagyobb megelégedésemre Adrian is így tett, és ugyanolyan hévvel viszonozta a csókot. Ezt tanítottam meg neki legelőször.

- Annyira szeretlek… - suttogtam, és ellágyultan néztem rá.

- Szeretlek – közölte egyszerűen, rám se pillantva. Pillanatnyi csalódottság hullámzott végig rajtam, de gyorsan elnyomtam az érzést. Gyengéden a két kezembe fogtam az arcát, amire végre rám nézett azokkal a gyönyörű szemeivel. Annyira elmerültem a csodálásukban, hogy még lélegezni is elfelejtettem. Százszor, ezerszer is el akartam mondani neki, mennyire iszonyúan szeretem, de egyszerűen nem jöttek szavak a számra.

Fogalmam sincs, mennyi ideig állhattunk ott. Megszűnt az idő és a külvilág, csak mi ketten léteztünk.

A tökéletes boldogság állapotából undok loccsanás hangja zökkentett ki. A hang irányába kaptam a fejemet, és két alakot vettem észre tőlünk nem messze, a tóparton. Kővel dobálták a vizet, miközben hangosan kacarásztak. Elhúztam a szám, és Adrian kezébe süllyesztettem a tenyeremet.

- Induljunk – közöltem némileg bosszúsan. Ez a két alak mindent elrontott! Kettesben akartam lenni Vele, csakis Vele!

Átmentünk a hídon, és a domb tetején elhelyezkedő fakilátó felé vettük utunkat. Reméltem, hogy ott végre nyugtunk lesz.

Szerencsénk volt, senki sem tartózkodott a kilátón, sőt még csak a közelében sem. Kihajoltam a korláton, és szétnéztem. A tó túlpartján szintén egy domb terült el, és azon túl újépítésű házak fényei ragyogtak. Szerettem ezt a városrészt, és elhatároztam, amint lesz elég pénzem, ideköltözöm Vele együtt. Lesz egy édes kiscicánk, és két aranyos kisbabánk. Na jó, azt se bánom, ha három. Elméletileg minden ugyanúgy működik Adrian szervezetében, ahogyan egy igazi férfiéban… A gondolattól elvörösödtem, és akaratlanul is a kistáskámhoz nyúltam, amiben egy csomag óvszer lapult. Még sohasem szeretkeztem senkivel, és azt akarom, hogy ő legyen nekem az első. Bár a belső szerveit és funkcióit nem én terveztem meg, csak a külsejét és a jellemét, képességeit, így fogalmam sincs, hogy tud-e szaporodni. Valószínűleg nem, de nem árt az óvatosság.

- Szép – szólalt meg Adrian, amire összerezzentem. Mellettem állt, és hozzám hasonlóan bámulta a túlpartot.

- Igen, az – biccentettem. – Mondd csak, mire vágysz most? – kérdeztem torkomban dobogó szívvel. Nagyon érdekelt, mit fog erre felelni.

- Rád vágyom, szerelmem. Te vagy az én életem értelme. Szeretlek – mondta, és a szemembe nézett. Teljesen ellágyultam a pillantásától és attól, amit mondott.

- Ó, Adrian…! Én is téged. Ha tudnád, mennyire… - csuklott el a hangom meghatottságomban.

- Mennyire? – kérdezett vissza.

Válasz gyanánt szorosan átöleltem, és szenvedélyesen megcsókoltam.

- Nem feleltél – közölte a csók után.

- Ennél jobban nem is lehet szeretni – mondtam, bár némileg beárnyékolta vallomásomat közönyös felelete és arckifejezése.

Adrian leült a kilátóban lévő kis fapadra, amire követtem példáját. Odabújtam hozzá, és fejemet belefúrtam a nyakába. Ő átölelte a vállamat, és simogatta a karomat. Jó ideig voltunk így, amikor is olyat tett, amire nem számítottam: odahajolt hozzám, és magától megcsókolt. Eddig sohasem csinált ilyet saját önszántából – bár beprogramoztam neki a szabadságvágyat. De akkor is meglepődtem.

Önkéntelenül is felnyögtem, és hevesen viszonoztam a csókját. Reszkettem, a szívem ki akart ugrani a helyéről, és kapkodva vettem a levegőt. Alig bírtam türtőztetni magamat…

Hirtelen felindulásból beleültem az ölébe, és feljebb csusszantam a combján, hogy ágyékunk egymáshoz feszüljön. Érezni akartam őt, érezni a vágyát… Nem hittem volna, hogy tényleg fogom is, ám Adrian teste reagált a közeledésemre. Pirulva, egyre lázasabban csókoltam, miközben a maradék józanságom is szertefoszlott. Ebben a pillanatban Ő volt az igazi Adrian. Elhittem, mert el akartam hinni. Tenyerem a ruhái alá tévedt, és gyengéden cirógattam bársonyos bőrét. Most, azonnal akartam őt, de megálljt parancsoltam magamnak. A szüzességem elvesztése egy kicsit későbbi napirendi pont…

Nagy nehezen elhúzódtam tőle és feltápászkodtam. Lesimítottam a szoknyámat, ami egészen a tangám vonaláig gyűrődött. Sötétlila, fekete csipkés tanga, direkt erre az alkalomra vettem.

Kiszabadult pár kósza tincs a kontyból, ezért kioldottam a hajgumit. Szőke hajzuhatagom ráomlott a mellemre. Adrian mögém lépett és hátulról magához szorított, amire kellemes borzongás futott végig a gerincemen. Nekidőltem izmos mellkasának és lehunytam a szememet, élveztem a pillanatot.

Ám hamarosan indulni kellett, mivel pontban éjjeli egyre foglaltam helyet egy exkluzív hotel éttermébe. Természetesen béreltem szobát, ahonnan is – remélhetőleg – reggelig ki sem fogunk szállni az ágyból…

***

A hotel a valóságban is ugyanolyan tündöklő és kellemes hangulatú volt, mint a hirdetésben. A kiszolgálás kifogástalan, a hangulat remek, a zene és az ételek elsőrangúak. Ám mégsem volt teljes a boldogságom.

- Mi a baj, szerelmem? – kérdezte Adrian, aki velem szemben ült a kör alakú asztalnál. Egy félreeső sarokban foglaltunk helyet, a földig érő, vörös függönnyel elhúzott teremben. A fényt színes lampionok szolgáltatták, és a pódiumon egy blues-gitáros zenélt. Néhányan táncoltak, de a legtöbben hozzánk hasonlóan beszélgettek.

- Minden rendben – biccentettem, és magamra erőltettem egy mosolyt. Az igazság azonban az volt, hogy rettenetesen izgultam. Túl voltunk a fogásokon – íncsiklandozóbbnál íncsiklandozóbb ételeket hoztak elénk –, ami azt jelentette, hogy hamarosan itt az idő. Felmegyünk a szobába, és megtörténik az, ami meg szokott történni egy férfival és egy nővel, ha kettesben maradnak, és szeretik egymást…

Vajon milyen lesz? Adrian tudni fogja, mit kell tenni…? Hisz ezt nem programoztam be neki… Azt tudja, hiszen betápláltam neki az egész Wikipédiát, hogy mi az a szeretkezés, de gyakorlatban egész más alkalmazni az elméletet… És az is megnehezíti a dolgot, hogy én még sohasem voltam férfival.  Az igaz, hogy párszor kíváncsiságból belenéztem egy-két felnőtt tartamú videóba, de nem hinném, hogy ilyen a valóságban is. Legalábbis a barátnőm azt mondta, teljesen más élőben. Egyáltalán hogy vegyem rá Adriant…? Hogyan hozzam a tudtára, hogy én…?

- Pincér! – szóltam, amire odajött hozzánk egy szmokingos férfi.

- Igen, kisasszony, mit hozhatok?

- Egy pohár… Két pohár pezsgőt kérek – adtam le a rendelést.

- Máris, hölgyem.

Arra gondoltam, hogy ha iszogatok egy kicsit Adriannel, fel fognak oldódni a gátlásaink. A férfi hamarosan visszatért két pohárral a kezében, amiket lerakott elénk. Megköszöntük neki, amire udvariasan biccentett, és továbbállt. 

- Kellemes itt, nem igaz? – kérdeztem csevegő hangon, és a számhoz emeltem az üveget. A lehető legközhelyesebb kérdést sikerült feltennem, de jelenleg túl ideges vagyok az emelkedett társalgáshoz.

- Igen, kellemes. – Adrian színtelenül felelt, és egy kortyra lehajtotta az italt. – Keserű! – köhögött. Kikerekedett szemmel néztem rá. Hogy bírta ezt húzóra meginni…?

- Igen, az alkohol keserű – hagytam helyben, és kortyolgatni kezdtem a pezsgőt, aminek az ízét én inkább édeskésnek találtam. Nem szoktam túl gyakran inni, csak akkor, ha elhívnak bulizni úgy havonta kétszer-háromszor, ráadásul nem is nagyon bírom az alkoholt. Képes vagyok két üveg sörtől olyan szinten berúgni, mint más két litertől. Miután megittuk, újabb kört rendeltem a biztonság kedvéért. Hamarosan éreztem, hogy kezd a fejembe szállni az alkohol, aminek kivételesen örültem. Vajon Adrian hogy bírja…?

- ...lemegyünk a tengerpartra. Imádom a vizet, legszívesebben egész nap csak úszkálnék. Kiskoromban szinkronúsztam, és mondanom sem kell, hogy én voltam a legügyesebb. Még versenyekre is vitt az edzőm! Természetesen megnyertem őket – fecsegtem összevissza, mondtam, ami eszembe jutott.

Adrian jó hallgatóságnak bizonyult, mert egyszer sem szólt közbe. Így felbátorodva folytattam:

- És táncoltam is versenyszerűen. Imádok táncolni, igaz, most már csak hobbiszinten, mivel az iskola miatt nincs rá időm. Lovagolni is elkezdtem, de képzeld, mindjárt első alkalommal ledobott a hátáról a ló! Eltörtem a lábamat, így nem mentem többet. Nem szeretem a lovakat. Viszont a cicák…! Őket annál inkább. Odavagyok értük, a legédesebb teremtmények a földön! Ugye lesz majd nekünk is kiscicánk? – rebegtettem meg a szempilláimat. Olyan boldog vagyok most! Bár kissé különösen érzem magamat… Valamiféle nyúlós, rózsaszín anyag van az agyam helyén, és forog a világ körülöttem. De mit számít? Ma csak egy dolog… azaz egyvalaki fontos.

- Lesz.

- Tényleg? Tényleg lesz? Ó, szerelmem! – Majdnem elsírtam magamat örömömben. Adrian keze után nyúltam, és megszorítottam. – Jössz velem táncolni? Gyeree! Légyszi! – kérleltem, és húzni kezdtem magam után, meg sem várva válaszát.

Adrian engedelmesen követett, és megálltunk a pódium előtt pár méterrel. Rajtunk kívül négyen táncoltak összebújva. Egy lassú, szerelmes szám szólt, amit még sohasem hallottam, de nagyon tetszett. Elméletileg beprogramoztam Adriannak pár tánclépést, de most inkább csak andalogni akarok vele.

Felnéztem rá, és szorosan hozzásimultam a testemmel. Egyik kezemet rátettem a vállára, a másikat a derekára. Adrian azonban nem reagált.

- Ölelj át – utasítottam szelíden. Némileg csalódott voltam, de azon nyomban szertefoszlott pillanatnyi rosszkedvem, amikor Adrian tette, amire kértem.

Lassan lépdelni kezdtünk a zene ütemére, miközben mindvégig mélyen egymás szemébe néztünk. Aztán csókolóztunk. Hosszasan, szenvedélyesen, teljes odaadással. Még sohasem éreztem, hogy ennyire szeretnek. Túláradt bennem a boldogság, és észre sem vettem, hogy folynak a könnyek a szememből. Hogy elrejtsem őket, belefúrtam a fejemet a vállába. Azonban Adrian észrevette, és felbiccentette az államat.

- Miért nedves az arcod? – kérdezte csodálkozó hangsúllyal.

- Csak… boldog vagyok – szipogtam, és közben reméltem, hogy nem kenődött el nagyon a sminkem.

- Boldog? Mi az a boldogság? Azt tudom, hogy mondani kell, ha annak érezzük magunkat.

- És te annak érzed magadat? – kérdeztem csillogó szemmel. Mondd, hogy igen!

- Mit jelent érezni? – tette fel a legrosszabb kérdést, amit csak fel lehetett. Kétségbeestem.

- Te… semmit nem érzel? Azt mondtad, szeretsz! – markoltam bele az öltönyébe.

- Rád vágyom, szerelmem. Te vagy az én életem értelme. Szeretlek – mondta, amire megnyugodtam. Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem, és ráhajtottam a fejem a mellkasára.

Még két számot végigtáncoltunk-azaz andalogtunk, aztán felmentünk a szobába.

Pontosan úgy volt berendezve, ahogyan kértem. A kétszemélyes, vörös selyemfüggönnyel elhúzott baldachinos ágy rózsákkal volt telehintve, és a világítást mécsesek és gyertyák szolgáltatták. Vaníliaillat terjengett a levegőben, amely a kör alakú kisasztalra helyezett füstölőből szállt fel. Lágy, halk zene szólt, és az ágy mellett egy lávalámpa állt.

- Szóval… itt vagyunk – szólaltam meg kissé feszélyezetten, és ledobtam a földre a kistáskámat. Kiesett belőle az óvszer, amire rákvörösre gyúlt az arcom. Érte hajoltam, hogy fölvegyem, ám Adrian gyorsabb volt.

- Durex – olvasta le a feliratot. – Az micsoda? – forgatta a kezei között a dobozt. Mondanom sem kell, mennyire égett a képem. Komolyan én magyarázzam el egy férfinak, mi az az óvszer? Jó, ő nem teljesen ember, de akkor is… Mély levegőt vettem.

- Izé… óvszer – nyögtem ki. – Ez öhm… arra való, hogy…

- Hogy?

- Amikor két ember szereti egymást, de még nem akarnak gyereket… - Nem, ez így nem lesz jó. – Khm… Majd megtudod – vágtam ki magamat elég bénán, és letettem az óvszert az ágy melletti komódra. Totál szerencsétlennek éreztem magamat.

- Mikor?

- Most – nyögtem ki kiszáradt ajakkal, azzal Adrian nyaka köré kulcsoltam a karomat. A szájához hajoltam, és mohón megcsókoltam. Rájöttem, ha akarok valamit, nekem kell kezdeményezni. A véremben lüktető vágy és alkohol pedig előcsalogatta a bátorságomat.

Szerencsére Adrian együttműködő volt, és viszonozta a közeledésemet – magához vont és beletúrt a hajamba. Kezem akaratlanul is a ruhái alá tévedt, és simogatni kezdtem puha bőrét.

Ekkor Adrian a nyakamhoz hajolt, és elkezdte finoman csókolgatni. Rögtön lángba borultam, és némileg meg is lepődtem, hisz ezt nem programoztam be neki. Vajon honnan tudja…? De nem agyaltam rajta, csak élveztem a pillanatot. Lehunytam a szememet, ujjbegyeim belenyomódtak a hátába. Szaggatottan vettem a levegőt, és remegtem a vágytól.

- Reszketsz – állapította meg. Ezek szerint neki is feltűnt. – Fázol?

- Nem, nem fázom, sőt, ellenkezőleg… Melegem van – nyeltem egy nagyot.

- Nekem is. Hogy szüntethető meg?

Sóhajtva gombolni kezdtem az öltönyét, majd kibújtattam belőle, ahogyan a fehér ingéből is. A ruhadarabok lehulltak a földre, és Ő ott állt előttem fedetlen felsőtesttel. Megbabonázva meredtem rá, annyira tökéletes volt! Felemeltem a kezemet, és ujjaimat lassan végighúztam rajta. Éreztem kemény izmait, a mellét borító, halvány, pihés szőrt, bársonyos bőrét… Közelebb léptem hozzá – ajkam végigkövette kulcscsontja vonalát, majd belecsókoltam a nyakába. Aztán újra. Újra és újra elhalmoztam őt csókjaimmal, egyre lejjebb haladva… Immáron a hasát kényeztettem, miközben ujjaim a csípőjén köröztek.

Akkor eszméltem rá arra, mit művelek, amikor Adrian megragadta a vállamat. Felnéztem rá.

- Hazudtál – jelentette ki olyan hangsúllyal, amitől görcsbe rándult a gyomrom.

- Én? Miben? – kérdeztem aggódva. Vajon mit követhettem el…?

- Azt mondtad, nem lesz melegem. De egyre jobban az van.

Ahogy ezt kijelentette, felnevettem. Ó, csak erről van szó?

- Talán… Így nem lesz – mosolyodtam el szégyenlősen, és a nadrágjának a gombjához nyúltam. Kioldottam, és némi habozás után lehúztam a cipzárt. A ruhanemű a földre hullt, és én szembetaláltam magamat a… Ó, te jó ég…

Dermedten bámultam rá, majd megráztam a fejemet, és felálltam. Az arcom eddig is vörös volt, de az semmi ahhoz képest, amilyen most lehetett.

Adrian kilépett a nadrágból, és magához rántott. Akaratlanul is felnyögtem, de nagyon is tetszett a határozottsága. Benyúlt a blúzom alá és egy mozdulattal levette rólam. Elállt a lélegzetem, és ledermedtem.

- Segítek, hogy ne legyen meleged – szólalt meg, majd pár pillanattal később a szoknyámtól… és a melltartómtól illetve a bugyimtól is megszabadított. Immáron teljesen meztelenül álltam előtte.

- Szorít – szólalt meg. Amikor rájöttem, mire utal, forróság öntött el. Reszkető kézzel az alsónadrágja szegélyéhez nyúltam és letoltam róla. Nem bírtam megállni – a szemem sarkából kíváncsi pillantást vetettem rá. Igen… Minden a helyén van…

A következő pillanatban egymásnak estünk. Én eldőltem az ágyon, magammal rántva Adriant, aki pontosan rám zuhant. Kezem végigsimított a hátán, egészen a fenekéig. Belemarkoltam, amire Adrian felnyögött. Iszonyúan vágytam rá, a testem valósággal izzott. Szenvedélyesen csókolóztunk, miközben ágyékunk egymásnak feszült… Nem bírtam tovább.

- Az… óvszer… - nyögtem fel, szerencsére volt még ennyi lélekjelenlétem.

- Ez? – vette le a komódról a dobozkát, és a kezembe adta.

- Iigen… - bontottam ki a csomagolást. Elég nehezen ment a remegő kezeim miatt, de végül sikerült. Mély levegő…

- Ezt… öhm… ezt most fel kell húzni…

- Hová?

- A… - nyeltem egy nagyot. Jobb, ha én csinálom…

Adrian rajtam feküdt, így enyhén eltoltam magamtól, hogy hozzáférjek. Elég esetlenül felhúztam rá, és közben reméltem, jól csinálom. Nem akartam még terhes lenni, feltéve, ha terhes lehetek tőle. De nem kockáztatok.

- És most?

- Tedd… be… - haraptam bele az ajkamba, és összeszorítottam a szememet. Fájni fog… Az első alkalom mindig fájdalmas.

Adrian engedelmeskedett, amire tompán felsikoltottam. Éles, szúró fájdalom hasított belém, de igyekeztem nem törődni vele.

Adrian aggódva nézett rám, és felemelkedett rólam.

- Mi a baj, szerelmem?

- Se… semmi… Folytasd… - csuklott el a hangom, és magamhoz húztam egy csókra. Adrian újra megtette, és már kevésbé fájt – a csók némileg feledtette velem a kínt.

Óvatosan mozogni kezdett bennem, és hamarosan a fájdalom helyét átvette a gyönyör. Egyre jobban élveztem, a szívem ki akart szakadni a helyéről, a fejem zúgott, és levegőért kapkodtam. Adrian is zihált, és közben a nyakamat és a vállamat csókolgatta. Én a haját markolásztam, és simogattam a hátát. Egy-egy erősebb lökésnél belevájtam a körmeimet a bőrébe, de nem úgy tűnt, mint akit ez zavar. Sőt, egyre hevesebb és szenvedélyesebb lett…

Belemarkolt a combomba, amire a csípője köré kulcsoltam a lábamat. Felszisszentem, mert így sokkal mélyebbre hatolt, és erre nem számítottam.

- Ad… Adrian… - nyöszörögtem a nevét kéjesen. Vágyam másodpercről másodpercre nőtt, míg végül el nem öntött a gyönyör. Az egész testemen végigcikázott az érzés, és könny szökött a szemembe. Levegőért kapkodtam, és erősen szorítottam Adrian vállát, aki még mindig dolgozott rajtam. Hamarosan, pár perc múlva hangos kiáltás szakadt fel belőle, és rám hanyatlott. A nyakamba fúrta az arcát, és hozzám hasonlóan ő is hevesen fújtatott. Gyengéden beletúrtam a hajába és játszadozni kezdtem a tincseivel.

Nincs ennél nagyobb boldogság… Végre egyesültem életem szerelmével, erre a pillanatra vártam már mióta…

- Annyira… annyira jó veled – sóhajtottam fel ellágyultan. Álmodom? Vagy ez tényleg megtörtént…?

Adrian ajkához hajoltam, és gyengéd csókot leheltem rá. Azonban ő elhúzódott tőlem és felült. Felszedte a földről a ruháit, és öltözni kezdett. A karja után nyúltam, és visszahúztam magam mellé.

- Maradj még! – kérleltem, és ráhajtottam a fejemet a mellére.

- Miért? Végeztem.

- Kérlek… Ölelj át…

Adrian tette a kérésemet, és gyengéden magához szorított. Én

***

Reggel a saját ágyamban ébredtem, a halkan búgó laptopom mellett. Meglehetősen kiütöttem magamat este, egészen hajnalig írtam. Nagyot nyújtóztam, felültem, és az ölembe vettem a laptopot. Egy novellát írok, amit pont a végénél hagytam abba, de egyszerűen annyira álmos voltam, hogy jóformán beájultam az ágyba. Mit írjak az „Én” után? Happy end legyen? Adrian változzon emberré, mint a kétszáz éves emberben, és tegyen olyat, ami nincs neki beprogramozva? De az koppintás lenne… Akkor legyen a lány skizofrén, és derüljön ki, hogy ezt igazából csak elképzelte? Nem, az sem lesz jó…

Tanácstalanul üldögéltem jó félórán keresztül, amikor is csengetés hangja ütötte meg a fülemet. Összerezzentem, és gyors magamra kaptam egy köntöst. Vajon ki lehet az…?

Az ajtóhoz mentem, szélesre tártam, és legnagyobb döbbenetemre Adrian állt előttem… Újdonsült jegyese társaságában. Még sohasem láttam a lányt, és rögtön féltékenység és düh fogott el. Egyáltalán nem volt szép. Lófeje volt, száraz, ápolatlan haja és bénán összeválogatott cuccai. A fogyás is ráfért volna… Persze nem minden a külső, és biztosan ellensúlyozzák a lány megjelenését a belső tulajdonságai… de nekem azt mondta Adrian, nem vagyok az esete! Igen, mindenkinek más az ízlése, de én mindenki egybehangzó véleménye szerint gyönyörű vagyok… Még szépségversenyt is nyertem. Kétszer. Erre Adrian, akibe fülig bele vagyok zúgva, azért kosaraz ki, mert nem tart szépnek! És ezt a bányarémet pedig igen…

Egy pillanatig dermedten álltam előttük, majd udvariasan – igaz, nem túl lelkesen - köszöntem.

- Szia, Nerida, visszahoztam a jegyzeteket. Köszönöm – nyújtotta át nekem Adrian a füzeteimet. Ja, igen… egy héttel ezelőtt kölcsönadtam neki. Hogy is mehetett ki a fejemből…?

- Öhm… Köszi. Remélem, hasznát vetted. Sziasztok! – csuktam rájuk az ajtót.

Csüggedten a falnak dőltem, és lassan kifújtam a levegőt. Ezt a hülye helyzetet…! De legalább tudom már, mit írjak…